Gyermeki örömök

Ülök a konyhaasztalnál és nézem, ahogy legkisebb lányunk szöszmötöl. Leül a földre és percekig elpiszmog az ujjai közé ragadt papírdarabbal. Aztán feláll és hangos kacagások közepette tologatja etetőszékét. Számomra nincs ebben semmi érdekes, de önfeledt örömét látva én is nevetni kezdek. Talán a szék lábai által keltett hang tetszik neki, amikor azok bele-bele akadnak a járólapok közötti fugamélyedésekbe. E csillogó, gyermeki szemeknek számomra üzenete van.
Nekünk, felnőtteknek más szórakozásaink vannak. Ha nevetni akarunk, megnézünk egy vígjátékot a tévében, vagy elolvassuk az újságból vagy az internetről a napi viccadagot. Aztán ha kinevettük magunkat, eszünkbe jut a mának, vagy a holnapnak terhe, és amikor kilépünk házunk ajtaján, csak arra van erőnk, kedvünk, hogy a föld felé hajló tekintettel, lógó orral elintézzük dolgainkat és valahogy túléljük a napokat. A város, az ország, a világ tele van szomorú, búskomor emberekkel. Hol és mikor veszett el a gyermeki öröm? Mikor jött el az a pillanat, amikor a nevetéshez már nem volt elég egy csörgő-zörgő újságpapír, vagy egy tologatható etetőszék? Valahol elhagytuk az örömöt, a nevetést. Talán ott és akkor, amikor felfedeztük, hogy nem a karácsonyi ajándék csomagolópapírját, hanem a benne rejlő műanyag autót szánták nekünk. Először nem értettük mi történik, amikor apuka, anyuka kiszakította kezeink közül az angyalkás csomagolópapírt és a kukába hajította. Szintén nem értettük, hogy miért mondja: fiam, ez szemét. Aztán rájöttünk, hogy igazuk van, hogy amit a papír rejtett az tényleg jó dolog. Aztán arra is rájöttünk, hogy abba a papírba nem lehetett mindent belecsomagolni, mert a boltok telis-tele vannak csörgő-zörgő kütyükkel. Felcsillant a szemünk. Nem értettük, hogy apuka és anyuka miért nem akarja megvenni nekünk az egész boltot. Mindig a pénzre hivatkoztak, de az minket nem érdekelt. Már nem nevettünk, hanem elkezdtünk sírni, toporzékolni, néha otthon, de volt, hogy a boltok polcai előtt. A kacatokat akartuk. Megkaptuk, de mi tovább sírtunk, mert nem volt elég egy autó, nekünk az összes kellett. Már egyáltalán nem érdekelt a csomagolópapír, mert már mi is úgy gondoltuk, hogy az csak szemét. Nekünk több, nekünk más kellett. Így kerültek be otthonainkba a robotos játékok, a legújabb legók, aztán később a szuper tévék, a hifi cuccok. Zsebünkben androidos telefonok, autóinkban légkondicionáló, lábunkon Nike cipő, de nevetni mégsem tudunk.
Nézegetem másfél éves kacagó lányom, és rájövök, hogy ő többet tud az értékekről, mint én. Aztán eszembe jut amit Jézus mondott: "Bizony mondom néktek, ha meg nem tértek és olyanok nem lesztek mint a kis gyermekek, semmiképen nem mentek be a mennyeknek országába." (Mt 18,3) Ha olyanok nem leszünk... Ülök a konyhaasztalnál és érzem, hogy Isten most nekem prédikál a széket tologató lányomon keresztül. Azt prédikálja, hogy ne szeressem a világot, mert az elmúlik minden kívánságával együtt. Azt prédikálja, hogy ne azt tartsam értékesnek ami sok pénzbe kerül, meg azt, hogy másokért is felelősséget hordozó felnőttként is tudjak örülni. Szeretném megfogadni e jó tanácsot: "Örüljetek az Úrban mindenkor, ismét mondom, örüljetek!" (Fil 4,4)