A buszon

Egy ideje ahova csak lehet, busszal utazom. Olcsóbb mint az autó és a mozgás is jót tesz. A jótékony hatások mellett viszont vannak egyéb tapasztalataim is.

Az egyik, hogy az emberek nem kíváncsiak egymásra. Főiskolás éveim alatt még csak-csak előfordult, hogy egy Várpalota-Budapest útvonalon végigbeszélgettem a közel két órát széktársammal. Most - kivéve ha idősebb ember ül mellém - erre esélyem sincs, mert a fiatalok mihelyst leülnek, már teszik is fülükbe a telefonkábelt. Zenét hallgatnak. Ez a divat. Ha éppen nem szól a zene, akkor fennhangon telefonálnak, úgyhogy mire hazaérek, nagyjából tudom ki hol és kivel tölti a hétvégéjét.

A másik, ami még ennél is jobban zavar: a kritikán aluli szóhasználat. Hangosan, nevetgélve káromkodnak, szidják egymás felmenőit, vagy minősítik környezetüket és nem csak a fiatalok! Amíg Kanadában éltünk, nem hallottunk káromkodást. Egyrészt mert nem értettük, másrészt, mert olyan emberek között éltünk, akik enélkül is ki tudták fejezni magukat. Sosem felejtem el azt a pillanatot és érzést, amikor egy év elteltével hazaindultunk. Kimentünk a torontói reptérre és leültünk a váróterembe, ahol egy magyar család a bőröndjeivel bíbelődött. Valami nem akart összejönni nekik, ezért egyre erősebb, mocskosabb kifejezéseket használtak. Nem tudom leírni milyen rossz érzés volt egy év után visszazökkenni a magyar valóságba.

Jobban örülnék, ha buszos útjaim értelmes beszélgetésekkel, egymásra figyeléssel, káromkodás-mentesen telnének. Volt már erre is példa. Volt, aki megosztotta terheit, s akinek én is elmondhattam, hogy miről mit gondolok. Az ilyen utak gazdagítanak. Remélem, hogy egyre többször adatik ilyen lehetőség, hiszen szép szavakkal és fülhallgató nélkül mégiscsak jobb és hasznosabb az élet!