Győzelem a halál felett

Ezer és ezer szál köt össze bennünket. Minél több időt tölt a szülő a gyermekével, a férj a feleségével, vagy a nagyszülő az unokájával, annál több emlék, együtt megélt harc vagy kudarc ragasztja össze szíveinket. Aztán egy váratlan, szomorú pillanatban megjelenik a halál, és egyetlen kardcsapással szétszakít mindent, amit mi fáradságos, sokszor évtizedeken át tartó munkával kiépítettünk. 

Az elmúlt napok híradóiban láttam, amint a líbiaiak örömtáncot jártak Kadafi halálhírére. Később a harcokban megfáradt emberek órákat álltak sorban, hogy a kiterített diktátor mellett valaki lefotózza őket. Bármilyen furcsa is, de ott és akkor díszvendég, az ország ünnepelt sztárja lett a halál. De ki ez a halál? Nemde a legborzalmasabb diktátor, aki egyik pillanatban ugyan megszabadította Líbiát egy zsarnoktól, de a következőben már egy gyerekszobát, vagy egy úton levő iskolabuszt tett örökre csendessé? Ha tetszik, ha nem, a halál sem személyválogató.
Isten az, aki vigasztal
Sokszor szembesültem már a halál által ejtett sebek mélységével. Volt, amikor fiatalasszony, máskor családapa, vagy öngyilkos ember sírjánál kellett megállnom és néznem, hogy mennyire kemény a hátramaradtak küzdelme. Ilyenkor érzem igazán, hogy mennyire nehéz megszólítani a könnyezőket, a megtört szívűeket. Milyen jó, hogy valójában ez nem is az én feladatom, hanem Azé, aki még ma is özvegyek és árvák vigasztalója.
Akik ezreket temettek
Felfigyeltem két bibliai személyre, akik életük folyamán sokszor találkoztak a halál pusztításával. Az egyiket Sémnek hívták. Noé fia volt ő, aki összesen 600 évet élt. Még fiatalember volt, amikor végignézte az akkori világ vízbe süllyedését. Aztán kijött a bárkából és gyermekei, unokái, déd- és ükunokái születtek, majd meg is haltak. Igen, ezt is végignézte, mert ez az ember akkor élt 600 évet, amikor a többiek kétszázat is alig. Ez az ember nemzedékeket temetett el. Talán meglepő, de később halt meg mint Ábrahám, aki kilenc generációval utána született! Mennyi fájdalom, mennyi könny! Eltemette apját, gyermekeit és azok leszármazottait is. Nem lehetett könnyű.
De nem lehetett könnyű Mózesnek sem, aki a Biblia tanúsága szerint 603.550 húsz évesnél idősebb férfit, meg asszonyokat és gyermekeket vezetett ki Egyiptomból. Aztán vétkezett a nép, mire Isten azt mondta, hogy ott fognak meghalni a pusztában. Számoljunk. Egy átlagos évben 365 nap van. Ez azt jelenti, hogy 14600 napot töltöttek a zsidók a pusztában a vándorlás 40 éve alatt, vagyis naponta 40 férfinak kellett meghalnia, hogy igaz legyen Isten ítélete: "E pusztában hullanak el a ti holttesteitek" (4Móz 14,29). E négy évtized alatt Mózes búcsút vett a kezeit magasba emelő Húrtól, vezetőtársaitól, de saját testvéreitől is. Ennek ellenére nem adhatta fel, tovább kellett mennie.
Ne add fel!
Mi sem adhatjuk fel. Ma is vannak, akik szinte minden hozzátartozójukat eltemették, akiket a halál újra meg újra meggyötör, de nem lehet feladni. A halál elválaszthat gyermekeinktől, házastársunktól, tönkreteheti álmainkat és megnehezítheti napjainkat, de ne adjuk fel! Jusson eszünkbe Pál gyönyörű hitvallása: "Kicsoda szakaszt el minket a Krisztus szerelmétől? Nyomorúság vagy szorongattatás, vagy üldözés, vagy éhség, vagy meztelenség, vagy veszedelem, vagy fegyver-é? ... Mert meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem hatalmasságok, sem jelenvalók, sem következendők, sem magasság, sem mélység, sem semmi más teremtmény nem szakaszthat el minket az Istennek szerelmétől, mely vagyon a mi Urunk Jézus Krisztusban." (Róm 8, 35.38-39) Ez az, ami reményt ad szívemnek, és ami reményt adhat mindazoknak, akiket megsebesített a halál. Ne feledjük: a szeretet, az Istennek szeretete még ma is erősebb a halálnál!