2011. november 23., szerda

Jóllakott disznók, éhes kondások

"A fiú kívánta, hogy hasát azokkal a szentjánoskenyér hüvelyekkel tölthesse meg, amelyeket a disznók ettek, de senki sem adott neki." (Lk 15,16 - Csia fordítás)

"A fiú elment, majd nyomorúságában odáig jutott, hogy a moslékból kívánt enni, mert nem volt más étele. Ez már nagy mélység! Az atyai háznál finom sültek voltak az asztalon, meleg, puha kenyér. Nem volt jó. Most már olyan éhes volt, hogy a moslékot kívánta. Minden étel maradékát, vegyítve" - írja egy igehirdető. Tévesen.

A szentjánoskenyérfa termése
A tékozló fiú éhségével kapcsolatban sokáig előttem is ilyen kép jelent meg. Szinte láttam, ahogy a disznók körbeállják a vályút, és hangosan csámcsognak az összekevert konyhai maradékon. E vízió saját tapasztalatokon nyugodott. Egy időben mi is tartottunk disznókat és néha engem ért a megtiszteltetés, hogy megetessem őket. Mit is mondjak... Egyszer sem kísértett a vágy, hogy közéjük ugorva oltsam éhem.
Senki sem szánta meg
A tékozló fiúnak sem lettek volna ilyen vágyai a disznók étkével kapcsolatban, ha az a "minden étel maradékát" jelentette volna. De arrafelé mást adtak e tisztátalan állatok elé: szentjánoskenyeret, ami a szentjánoskenyérfa körülbelül 20 cm hosszú, sötétbarna termése. Ma is használják takarmányként, de a papírgyártásban és a kozmetikaiparban is.
Tékozlónk ugyan éhes volt, de nem ez volt a legnagyobb problémája. Az ige ugyanis így fogalmaz: "kívánta... de senki sem adott neki". Ezért szállt magába. Nem a korgó gyomra vitte haza, és nem is a sült libacmbok homályba vesző illata késztette megtérésre, hanem a szeretethiány. Apja házától messze ugyanis olyan vidékre vetődött, ahol a disznó fontosabb volt a kondásnál, ahol figyeltek arra, hogy e sártúrók naponta háromszor enni kapjanak, de az senkit nem érdekelt, hogy őrzőjük mit eszik. Ezért jutottak eszébe apja béresei, akiknek "bőven volt kenyerük". De itt megint nem a kenyéren van a hangsúly, hanem apja viselkedésén, aki a legutolsó béresét is annyira szerette, hogy több kenyeret adott neki, mint amennyit az meg tudott volna enni.
Ki a legfontosabb?
Ez a történet az értékekről és az értékrendről szól. Arról, hogy az isteni értékrenden kívül élők nem számíthatnak igazi elismerésre, mert ott a disznó mindig fontosabb lesz, mint az ember. Nem ezzel találkozunk lépten-nyomon? Az üzletek büszkén hirdetik: "Mindent a vásárlókért". Vagy: "Nekünk Ön a legfontosabb!" De mit jelent ez? Hát nem azt, hogy a munkaadó fütyül arra, hogy a munkaerő fáradt, beteg, hogy hétvége, vagy ünnepnap van, mert akkor is dolgozni kell, mert a vásárló a legfontosabb és őt mindig és minden körülmények között ki kell szolgálni? Senkit nem érdekel a dolgozó személyes problémája, de még tovább megyek: a vásárló sem érdekel senkit, csak a pénze. Mert a díszes pultok, az eladónak előírt kötelező mosoly már régóta nem rólunk szól, hanem a zsebünkben lapuló pénzről. Ugyanaz a bajunk, mint a tékozlónak: kívánunk dolgokat, de senki nem szán meg bennünket. Vannak vágyaink, de közben mások vágyainak kiszolgálói lettünk.
Te vagy a legfontosabb!
A tékozló hazament. Most már mindennél jobban értékelte apja szemléletét, ahol az ember képviselte a legnagyobb értéket, ahol a hízott tulokra nem istenként tekintettek, hanem kést döftek a nyakába, hiszen a Fiam jött haza.
Jézus olyan értékrendet kínál nekünk, ahol mi vagyunk a legfontosabbak. A kesergés önmagában nem segít. Ha csak panaszkodunk, hogy "senki sem ad" nekünk semmit, az nem könnyít helyzetünkön. Itt az ideje, hogy váltsunk, hogy közelebb lépjünk Jézushoz és az általa képviselt-hirdetett értékrendhez. Jézus valóban szereti az embert még akkor is, ha az pénztelen, netán disznószagú. Tegyük hát meg a szükséges, életváltoztató lépéseket!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.

Összes oldalmegjelenítés