A szeretet nem hallgat!

"szeressétek egymást" (Jn 13,34)


A szeretet bonyolult dolog. Bonyolult, mert a minket szeretőktől megértést, segítséget, valamint inspiráló, lélekemelő hozzáállást várunk el. Ehelyett nem egyszer feddést, helyreigazítást kapunk, ami - valljuk be - az esetek nagy részében nem esik igazán jól.

Gyülekezeteinkben nem egyszer szembenézünk azzal a dilemmával, hogy merjünk-e véleményt mondani, esetleg rosszallásunkat kifejezni egy adott helyzetben. Ha ugyanis véleményt alkotunk, vagy nem értünk egyet, félő, hogy ítélkezőnek, kerékkötőnek tartanak bennünket, ezért inkább hallgatunk. De meddig? Mert általában el szokott érkezni az a pillanat, amikor nem tudunk tovább nyelni. Ilyenkor robban a bomba, mely robbanás szétszakadt gyülekezeteket, családokat hagy maga mögött.
Hallgatni arany?
"A szeretet mindent elfedez" - írja Pál. De mit jelent elfedezni? Sokaknál valami ilyesmit: akkor sem szólók, ha lenne mit. Vajon helyes ez a gondolatmenet? Nyilván nem, de kifizetődő. Legalábbis egy darabig. Mert tudjuk, hogy ha hallgatunk, akkor együttműködőnek fognak tartani bennünket és az sem utolsó szempont, hogy mások is hallgatni fognak a mi dolgainkról. Mert ha egyszer kinyitjuk a szánkat, akkor mi is a kritikák kereszttüzébe kerülünk, ahova egyébként nem szeretnénk, főleg nem egy gyülekezetben. Talán nem véletlenül állapították meg nálamnál bölcsebbek: hallgatni arany.
Arany, de mégsem ajánlom. Soha nem felejtem el, amikor egyik prédikátor azzal dicsekedett, hogy ő és a felesége soha nem vitatkoztak, noha több mint 50 éve voltak házasok. Ez a bizonyságtétel annál is inkább furcsa volt nekem, az akkor tinédzser fiúnak, mert tudtam, hogy a papa egyébként elég heves vérmérsékletű. Évekkel később rájöttem nyugalmuk titkára; felesége megtanult nyelni. Ismerek olyan házasságokat, ahol csak azért vannak egy akaraton, mert mindig csak az egyik akarata érvényesülhet. Nem szeretnék ilyen házasságot.
Ha lecsúszik a slicc
Az a tapasztalatom, hogy nagyon nehezen mondunk el a másiknak bármit, ami kellemetlen, nehéz. Egy példa: amikor legutóbb az iskolában voltunk, a fiúk-lányok egy kört alkotva leültek. Az egyik fiatalember meglehetősen hanyagul ült a széken, úgyhogy mindenki láthatta lecsúszott sliccét. Én is láttam. Elkezdtem gondolkodni, hogy mitévő legyek. Nem lett volna túl bonyolult dolog felhívni figyelmét a hiányosságra, de úgy akartam szólni, hogy még véletlenül se égessem le osztálytársai előtt. Miközben a legmegfelelőbb utat kerestem, egyik munkatársam odament a fiúhoz és a füléhez hajolva tudatta vele a sliccproblémát.
Amit ott és akkor tettem, sokakra jellemző. Észreveszünk valamit, de nem szólunk, mert félünk a reakcióktól. Mert - mondhatná valaki - mi közöm nekem a másik sliccéhez, és ha nem tetszik miért nézek oda, meg egyébként is, milyen perverz ember vagyok én, aki a fiúk sliccét stíröli!?
Van hova fejlődni
Ha Pál a fenti elveket követte volna, soha nem ír ilyeneket: "ne részegeskedjetek", "aki lopni szokott, többé ne lopjon", "minden keserűség, indulat, harag, kiabálás és istenkáromlás legyen távol tőletek". Jó lenne eljutnunk arra az érettségre, ahol kezelni tudjuk a rólunk megfogalmazott kritikákat, illetve ahol mi magunk is megfelelő indulattal és hangsúllyal tudunk beszélni az élet legnehezebb dolgairól is. A szeretethez ugyanis ezek is hozzá tartoznak.