A múlt héten láttunk egy filmet, melynek címe: Hachiko - Egy hűséges kutya története. Az igaz történetet feldolgozó film megindító és elgondolkodtató.
Ahogy a címből is kiderül, a főszereplő egy kutya, mely egész kiskorában került gazdájához, Dr. Eizaburo Uenohoz, aki a Tokiói Egyetem professzora volt. A professzor minden nap vonattal utazott a munkahelyére, a kutya pedig minden nap elkísérte őt a vasútállomásra és egészen addig várt, amíg gazdája meg nem érkezett. Egy nap a professzor szívrohamot kapott a munkahelyén és meghalt. A kutya, mint mindig, most is várta gazdáját, de hiába. Miután bezárták a peron kapuit, Hachiko hazament, de másnap reggel a szokott időben kiment az állomásra és késő estig várt a professzorra. Nem számított, hogy hideg volt vagy meleg, eső esett vagy hó, Hachiko minden nap reggeltől estig várta gazdáját egészen 1935 márciusában bekövetkezett haláláig, vagyis kilenc éven keresztül. Ma egy szobor emlékezteti a Shibuya-i vasútállomáson megfordulókat a hűséges kutya történetére.
Mi is várunk Valakit. Valakit, Aki megígérte, hogy egyszer eljön értünk és magához vesz bennünket. Jó lenne kitartani, mindvégig hűnek lenni, hogy amikor megérkezik, helyünkön találjon minket. "Az én Atyámnak házában sok lakóhely van; ha pedig nem volna, megmondtam volna néktek. Elmegyek, hogy helyet készítsek néktek. És ha majd elmegyek és helyet készítek néktek, ismét eljövök és magamhoz veszlek titeket; hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek." (Jn 14,2-3)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.