Hol a kulcs?

Szörnyülködve néztem egy dokumentumfilmet, melynek főszereplői poligám családok voltak, vagyis ahol egy férfi több feleséget is „tarthatott”. Hozzá kell tennem, hogy a látszat, a külsőségek szimpátiát keltettek, ugyanis a mormon családok rendben tartották házaikat, szorgalmasak voltak és gyermekeik szép ruhákban, tisztán szaladgáltak fel-alá.

A férfiak, kiknek nem egyszer három, öt, vagy még ennél is több feleségük volt, elragadtatva beszéltek arról, hogy milyen nagy áldás számukra ez a családi felállás. Ez annyira nem is lepett meg, de az már sokkal inkább, hogy a feleségek is osztották a férjek véleményét. Mosolyogva, minden panasz- és zokszó nélkül beszéltek a családi élet örömeiről. Nem tudtam hinni nekik. Nem tudom és nem is akarom elhinni, hogy boldog lehet az ember akkor, ha házastársán osztoznia kell. Hitetlenségemet egy ószövetségi történet is megalapozza.

Sára logikája

„Volt egy Rámátaim-Cófimból, az Efraim hegyvidékéről való ember, akinek Elkána volt a neve” – olvassuk az 1Sám 1,1-ben, majd az író visszavezeti a családfát egészen Elkána ükapjáig. Eddig minden rendben is van, sőt, még irigykedem is, mert nekem – Elkánával ellentétben – fogalmam sincs arról, hogy hívták az ükapámat. Aztán a második versben egy váratlan fordulat következik: „Két felesége volt – mondja az ige –; egyiknek a neve Anna, másiknak a neve Peninná volt”. Két feleség? Hát egy már nem elég? Vagy pont azért vett két feleséget, mert Annának nem lehetett gyermeke, ezért Ábrahám példáját alapul véve ő is keresett magának egy Hágárt? De ha így volt, vajon nem tudta Elkána, hogy Ábrahámnak és szeretett Sárájának mennyi gondja-baja lett abból a logikából, miszerint „az ÚR nem engedett szülnöm, menj be a szolgálómhoz, talán az ő révén lesz fiam” (1Móz 16,2)? De másutt is kutathatunk magyarázat után.

Mindenki azt csinálta, amit jónak látott

Sámuel egyfajta hidat képez a bírák és a királyok kora között. Márpedig a Bírák könyve ezzel a mondattal fejeződik be: „Abban az időben nem volt király Izráelben. Mindenki azt csinálta, amit jónak látott” (Bír 21,16). Nem lehet, hogy ez az életstílus vezette Elkánát is és ezért próbálta így, a maga módján megoldani a gyermektelenség kérdését? Persze azért a látszatra is ügyelt, mert évente egyszer megjelent az Úr színe előtt imádság és áldozatbemutatás céljából (1Sám 1,3). De várjunk csak? Hát nem azt írja elő a törvény, hogy háromszor kellene ezt tenni? „Évenként háromszor jelenjék meg minden férfi az ÚRisten színe előtt!” (2Móz 23,17). De akkor Elkána miért csak egyszer jelenik meg? Talán pont azért, mert ő ebben a kérdésben is a keserű megállapítás szerint cselekedett, vagyis: „mindenki azt csinálta, amit jónak látott”. Szomorú, de ez a felfogás érvényesült még a főpap családjában is (1Sám 2,12). 

Isten kezében

Vegyük most szemügyre Annát, akinek – így fogalmaz az ige – az Úr bezárta a méhét. Hogy mennyire nem volt irigylésre méltó ennek a nőnek a helyzete, jól kifejezi a következő igevers: „Vetélytársa is sokat bosszantotta őt, hogy felingerelje, mivel az ÚR bezárta a méhét” (1Sám 1,6). Ez a történet sokkal hihetőbb és életszerűbb számomra, mint a poligám mormon családokról készült film. Itt ugyanis kendőzetlenül kimondja az író: Peninná vetélytársa volt Annának, és tudatosan bosszantotta őt pont úgy, mint Hágár Sárát. Peninná talán évről évre szülte a gyerekeket, Anna pedig terméketlen maradt. Hogy miért? Kissé bosszantó az a félmondat, amit egymás után kétszer is olvashatunk: „az Úr bezárta a méhét”. Mintha Isten a vádlottak padjára lenne ültetve, mintha azt mondaná a szöveg: Anna nem szült és ez Isten hibája, hiszen ő zárta be a méhét. Hát szabad ezt? Szabad ilyet mondani? Azt hiszem, hogy a kérdéses mondatot nem feltétlenül kell szemrehányásként értelmeznünk. Értsük inkább így: bezárt méhem ajtajának kulcsa Isten kezében van. Anna ezért kér Istentől segítséget és nem a természetgyógyászoktól, varázslóktól, bálványoktól, mert tudta, hogy nem náluk van méhe ajtajának kulcsa.

A karácsonyi történetben találkozunk egy másik bezárt méhű asszonnyal, Erzsébettel. Már-már lemondott a gyermekáldásról, amikor Isten elővette a kulcsot és megoldotta vele a problémát. A mi életünkben is vannak, lehetnek zárt ajtók. Nem kell minden kulcsot kipróbálni, nem kell fűhöz-fához szaladni, vagy azt tenni „amit jónak látok”. Inkább imádkozni kell és hinni, hogy Istennél ott van a kulcs az én zárt ajtómhoz is.