Pedig mi azt reméltük...

Hatvan futam az nagyjából tizenkét kilométer. Ekkora a távolság Emmaus és Jeruzsálem között. Az egyik leghíresebb bibliai út ez, melyet gyalog nagyjából három óra alatt lehet megtenni. Hírneve annak a két tanítványnak köszönhető, akik ezen az útszakaszon öntötték ki húsvét utáni csalódottságukat először egymás, majd a meg nem ismert Mester előtt.

Az egyik tanítványt Kleofásnak hívták, a másik kilétét nem fedte fel Lukács. A katolikus hagyomány szerint a titokzatos személy Simon, Jeruzsálem későbbi püspöke. Ha ez igaz, akkor apa és fia ballagott együtt Emmaus felé.  

Halott reménység

Hol vannak ma azok az utak, ahol együtt jár apa és fia, anya és lánya? Vannak-e még olyan napok, amikor három órán keresztül egymás mellett sétálunk és elmondjuk azt, ami a szívünket terheli? Van-e még valaki, aki egyáltalán kíváncsi ránk, aki meghallgat bennünket? Sokszor maradunk egyedül. Egyedül a munkában, a gyászban, talán még a családban is. Paul Valery írta: „Az Úristen azért teremtette Ádám mellé Évát, mert Ádám nem volt elég magányos”. Sokan osztják a francia költő véleményét, főleg olyanok, akik az úgynevezett páros magánytól szenvednek. Van férjük, feleségük, aki szép is, jó is, él-hal a családjáért, csak épp beszélgetni nem lehet vele. Közös a ház, az autó, a gyerekek, csak közös utak nincsenek. Szomorú, de a facebook tábor sokszor többet tud az ilyen emberek intim dolgairól, magánéletéről, mint a házastárs. Lenne hát mit tanulni Kleofáséktól.

Szóval ez a két ember Emmaus felé ballagott, amikor melléjük szegődött Jézus. Kleofásék nem csak az elmúlt napok történéseiről beszéltek, hanem a reménységükről is: „Pedig mi azt reméltük, hogy ő az, aki meg fogja váltani az Izraelt.” (Lk 24,21a). Vagyis mondjuk ki: csalódtak Jézusban. Volt egy elvárásuk, reménységük, amit Jézus nem váltott valóra. Remélték, hogy Izrael régi dicsősége helyreáll, hogy a kis zsidó Dávid ismét legyőzheti a nagy, ezúttal római Góliátot, de nem ez történt. Most Dávid vesztett. Csúfosan elbántak vele, megalázták, gúnyolták, hívei pedig tehetetlenül, de talán még ekkor is reménykedve mindezt végignézték.

Egy újabb reménysugarat jelentett, amikor valaki felkiáltott valahol a kereszt mellett: „Hadd lássuk, eljön-e Illés, hogy megmentse”. Kleofásék ettől kezdve titokban talán az eget kémlelték, hiszen tudhattak arról a csodáról, ami korábban a megdicsőülés hegyén történt, hogy akkor és ott tényleg megjelent Illés, sőt Mózes is. Az ég azonban most zárva maradt. Jézus órákon át keresztre feszítve szenvedett, majd meghalt, s vele együtt Kleofásék reménysége is.

Jobbat kaptunk

„Mi mindannyian nagyon hittünk apa gyógyulásában! Nem csak hogy reménykedtünk, hanem szinte biztosak voltunk abban, hogy ő meg fog gyógyulni. Amikor utoljára találkoztam vele, akkor is mindketten hittünk abban, hogy győztesen kerül ki ebből a csatából. Hogy ez nem így történt, az számomra még mindig egy fájó kérdőjel.” Az iménti mondatok Bajor Lilitől, Bajor Imre lányától származnak, de talán mi is mondhatnánk valami hasonlót. Keresztényként még erőteljesebben hiszünk a dolgok jobbrafordulásában. Mindegy mit mond az orvos, a leletek vagy a józan ész, mi hiszünk és reménykedünk, várjuk, hogy megnyíljon az ég, hogy jöjjön Illés, vagy Mózes, vagy az angyalok, hogy tegyen csodát egy gyógyító, vagy érjen célt a böjtünk, az alamizsnáink... Aztán eljön a kritikus pillanat, amikor porba hullik a remény és mi Kleofásként fel-alá járkálunk, választ keresve a történtekre, hiszen „mi azt reméltük...”.

Miközben az emmausi tanítványok megoldást kerestek csalódottságukra, melléjük állt Jézus. Most sincs nála kard, hiszen nem azért jött, hogy egy Róma elleni felkelés részleteit beszélje meg. Talán még ekkor, a feltámadás után is fel-feljöhetett némely tanítványban a gondolat: most jött el Izrael megszabadításának ideje. Ha Jézus kiáll Jeruzsálem főterére, ha visszamegy Pilátus, vagy Heródes elé, ha nekik is megmutatja sebhelyes testét, akkor majd hinni fognak, akkor majd elmenekülnek a római zsarnokok. Jézus nem tett ilyet, hagyta meghalni ezt a reménységet, de adott egy jobbat, az örök élet reménységét. Ha ez, a síron is túlmutató reménység tölti meg szívünket, teljessé válik a krisztusi szabadítás, hiszen ő azért jött, „hogy halála által megsemmisítse azt, akinek hatalma van a halálon, vagyis az ördögöt; és megszabadítsa azokat, akik a haláltól való félelem miatt egész életükben rabok voltak” (Zsid 2,14b-15).