Gyorsabban, magasabbra, erősebben

A mai napon Londonban elkezdődik a XXX. nyári olimpia. Mivel maga az Újszövetség is többször használja a sporttal kapcsolatos szakkifejezéseket, képeket, úgy gondoltam nem árt, ha tudunk ezt-azt az ókori játékokról.

"A győztesek soha nem adják fel. Akik feladják, sohasem győznek." (Németh Pál)

A krotóni Milón a filozófus-matematikus Püthagorasz tanítványaként nevelkedett, mégsem az esze tette híressé. Számos legenda örökíti meg rendkívüli erejét. Egyszer állítólag a nyakába vett egy borjút, amit attól kezdve mindenhova magával vitt. Az olimpiai játékokra már egy kifejlett ökörrel a nyakában érkezett, amivel – a közönség tiszteletére – kétszer körbefutotta a stadiont, majd az állatot puszta kézzel megölte, megsütötte és egy nap leforgása alatt egymaga megette. E rendkívüli ember 14 évesen lett először olimpiai bajnok, majd felnőttként öt olimpián is diadalmaskodott Kr.e. 532 és 516 között.

Az ókori olimpiai játékokat Nagy Theodosius császár szüntette be Kr. u. 393-ban, majd másfél évezredes szünet után – 1896-ban – ismét elindult a világ legnagyobb érdeklődéssel kísért sportrendezvénye. Az újkori olimpiák történetében az idei volt a harmincadik, melynek – egyedülálló módon harmadszor – London adott helyszínt.

„Gyerekkorom óta azért edzem, hogy Európa- és világbajnok legyek, és természetesen a legnagyobb álmom egy olimpiai győzelem” – nyilatkozta az idei játékok előtt Berki Krisztián tornász. Rengeteg lemondás, küzdelem és edzés volt és van az ilyen álmok beteljesülése mögött. A négyévente megrendezendő játékok azonban a Krisztus-hívő, a lelki versenypályán futó ember számára is sok-sok üzenetet rejtenek. Az alábbiakban ezek közül említek meg néhányat azt remélve, hogy ismereteink bővülése mellett hitünk is erősödni fog. 

Iszthmosz, Püthia és Némea

Az ókori görögök a különböző városállamok (poliszok) polgáraiként éltek, akiket három kapocs tartott össze: a közös nyelv, a közös vallás és a közös sport. Hellász több neves sportrendezvénynek is otthont adott.

Az isthmosi játékokat Korintus mellett rendezték. Valószínűleg erre a versenyre utalt Pál apostol, amikor a korintusiaknak ezt írta: „Nem tudjátok-e, hogy akik versenypályán futnak, mindnyájan futnak ugyan, de csak egy nyeri el a versenydíjat? Úgy fussatok, hogy elnyerjétek. Aki pedig versenyben vesz részt, mindenben önmegtartóztató: azok azért, hogy elhervadó koszorút nyerjenek, mi pedig azért, hogy hervadhatatlant.  Én tehát úgy futok, mint aki előtt nem bizonytalan a cél, úgy öklözök, mint aki nem a levegőbe vág, hanem megsanyargatom és szolgává teszem a testemet, hogy amíg másoknak prédikálok, magam ne legyek alkalmatlanná a küzdelemre.” (1Kor 9,24-27).

A püthiai játékok helyszíne a világ közepének tartott Delphoi, az ókor legnépszerűbb jóshelye közelében volt. Az Apollón (egyebek mellett a költészet, a jóslás, a zene és a művészet istene a görög mitológiában) tiszteletére rendezett versenyen nem csak az atléták, hanem a zenészek és a költők is megmutatták tudásukat.  

A nemeai játékokat az isthmosival azonos évben tartották a Peloponészoszi-félsziget északkeleti részén, Argolis vidékén. A Zeusz tiszteletére rendezett verseny valamikor a Kr. e. 6. században, valószínűleg 573-ban vette kezdetét.

A pánhellén játékok sorából azonban kiemelkedett egy, mely több mint 1100 éven keresztül tartotta izgalomban a sportot kedvelő ókori embert.

Így kezdődött

Az olimpiai játékok eredete a görög mondavilágba nyúlik vissza. Több hiedelem is él ezzel kapcsolatban, de a legnépszerűbb Héraklész nevéhez fűződik. Eszerint Augiász király kitakaríttatott Héraklésszel (Herkules) egy hatalmas istállót, de a munkabért – a marhák tizedét – nem adta oda. Héraklész bosszúból megölte Augiászt és gyermekeit, majd – hogy az isteneket kiengesztelje – oltárt állított, versenyt futott testvéreivel és elrendelte, hogy ennek emlékére – először minden ötödik évben, mivel öten futottak – tartsanak futóversenyt ezen a helyen.

Amikor a fentebb említett krotóni Milón átvette hatodik babérkoszorúját, a játékok már több mint 260 éves múltra tekintettek vissza. Az első bajnokról feljegyzést készített Pauszániász, az olimpiák közismert krónikása, aki látta a Kr. e. 776-ban versenyfutásban (akkoriban még csak ebben az egy versenyszámban mérték össze tudásukat az indulók) bajnokká lett Koroibosz sírját, melyen ezt a feliratot olvasta: „Koroibosz a halandók közül elsőként győzött az olümpiai játékokon”.

A résztvevők

A 2012-es londoni olimpia 650 eseményére összesen 8,8 millió jegyet hozott forgalomba a Londoni Olimpiai Szervezőbizottság. A legolcsóbb jegyekhez már 20 fontért is hozzá lehetett jutni, de ha valaki a nyitóünnepséget a legjobb helyről akarta végignézni, akkor – stílszerűen – 2012 fontot, vagyis mintegy 630 ezer forintot kellett kifizetnie. Hogy a jegyvásárló férfi, vagy nő, nem számított. Nem így az ókorban. Akkor ugyanis csak a szabad görög származású férfiak és fiúk látogathatták a versenyeket, nők és asszonyok nem. Aki ezt a szabályt megszegte, azt a Typaion hegyről a szakadékba lökték. A kegyetlen szabályt csupán egyszer oldották fel.

Kallipateira igazi sportolócsaládban nőtt fel: édesapja, három bátyja, unokaöccse, sőt fia is olimpiai bajnok volt. Férje halála után ő vette át gyermeke edzését, de – mint jó anya – látni is akarta annak szereplését. Hogy a nőkre vonatkozó tilalmat kicselezze, azt találta ki, hogy álruhában beoson a versenyre. Terve egészen fia győzelméig jól is működött. Akkor azonban előtörtek anyai ösztönei és örömében – álruháját ledobva – fiához rohant. A büntetéstől – családja sportsikerei miatt – eltekintettek, de az eset miatt új szabály lépett életbe: ettől kezdve az edzőknek minden olimpiai verseny előtt meztelenül is meg kellett mutatkozniuk, hogy így zárják ki a csalás lehetőségét.

A meztelenség egyébként is jellemezte a versenyt. Állítólag Kr. e. 720-ban Orsippos futott először ruha nélkül, aki futás közben elveszítette (vagy eldobta) ágyékkötőjét. Mások szerint a spártaiaknak köszönhető e tradíció, akik hagyományosan ruha nélkül álltak rajthoz. Ezzel is magyarázható, hogy nők – Demeter szűz papnője kivételével – nem látogathatták a játékokat.  

További szabály volt, hogy sem a nézők, sem a versenyzők nem viselhettek napellenzőt vagy fejfedőt. Nagyon fontosnak tartották a pontosságot: azt az olimpikont, aki nem érkezett időben, kizárták, és semmiféle kifogást nem fogadtak el tőle. Ugyancsak ügyeltek a sportolók fizikai állapotára. A résztvevők a verseny előtt kilenc hónapig saját hazájukban, majd 30 napig Olümpiában edzettek. Ha valakit felkészületlennek találtak, nem indulhatott a játékokon; csak kisportolt, szép testű férfiak jelenhettek meg a versenyen.

Csak szabályszerűen!

Az olimpia ma már kizárólag a sportról szól, de az ókorban vallási rituáléék sora színezte a versenyt. A küzdelem először csak egy, míg később öt napon át tartott, melyből kettő Zeusz imádatáról, tiszteletéről szólt:

1. nap: eskütétel, istentisztelet a Zeusz-szobor előtt;

2. nap: kocsiversenyek (melynek érdekessége, hogy nem a hajtóé, hanem a lovak tulajdonosáé volt a diadal), pentathlon (öttusa);

3. nap: szertartások, felvonulás és áldozat a Zeusz-szobor előtt, 12-18 éves fiúk versenye birkózásban, ökölvívásban és stadionfutásban;

4. nap: futószámok (stadionfutás, kétszeres stadionfutás (385 m), hosszútávfutás (24 stadionfutás)), küzdősportok (ökölvívás, birkózás, pankráció, kétszeres stadionnyi fegyveres futás);

5. nap: záróünnepség, istentisztelet, lakoma.

Az első napon a versenyzők megálltak Pheidiasz 13 méter magas, aranyból és elefánt csontból készült Zeusz szobra előtt és letették esküjüket. A bírók és versenyzők megfogadták, hogy becsületesen, a szabályokat betartva vesznek részt a versenyen.

A korabeli sportolók számára szent, emelkedett pillanatok voltak ezek. Az atléták egyenként járultak a hatalmas szobor elé és mondták el esküjüket. Talán ez a kép is megjelent Pál apostol előtt, amikor Timóteusnak a szabályszerű küzdelemről írt: „Egy harcos sem elegyedik bele az élet dolgaiba; hogy tessék annak, aki őt harcossá avatta. Ha pedig küzd is valaki, nem koronáztatik meg, ha nem szabályszerűen küzd.” (2Tim 2,4-5)

Az eskütétel ellenére újra és újra előfordultak szabálytalanságok. A renitensek nem kerülhették el a büntetést. A 71. olimpián például (Kr. e. 496-ban) az Asztüpalaia szigetéről származó Kleomédész a döntő mérkőzésen agyonütötte az epidauroszi Ikkoszt. A versenybírák úgy ítélték meg, hogy a halálos szerencsétlenség Kleomédész tudatosan szabálytalan versenyzése miatt következett be, ezért megfosztották első helyezésétől. Az ilyen versenyző noha hős akart lenni, szabálytalanságával szégyent hozott magára, családjára és városára is.

Istennek tett fogadalmunkhoz ragaszkodnunk kell! Csak a szabályokat betartók reménykedhetnek abban, amit az apostol így fogalmazott meg: „Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam: Végezetre eltétetett nekem az igazság koronája, melyet megad nekem az Úr ama napon, az igaz Bíró; nemcsak nekem pedig, hanem mindazoknak is, akik vágyva várják az ő megjelenését.” (2Tim 4,7-8)

A versenyszámok

Kezdetben a verseny csupán egy napig tartott és egyetlen versenyszámot rendeztek, mégpedig a 192 méteres stadionfutást. Később, Kr. e. 724-ben már a két stadion futás, majd Kr. e. 720-ban a hosszútávfutás is szerepelt a versenyszámok között. A birkózás és az öttusa (ami versenyfutásból, távolugrásból, diszkoszvetésből, gerelyhajításból és birkózásból állt) Kr. e. 708-ban került a versenyprogramba. Aki három számot megnyert, automatikusan bajnok lett. Kr. e. 688-ban az ökölvívás, majd 680-ban a négyesfogat-hajtás is felkerült a palettára. A pankráció – ami az ökölvívás és a birkózás keveréke – Kr. e. 644-ben szerepelt először a játékokon. Ekkora a versenyek már öt naposak voltak.

Futás

Az Újszövetség a fentebb felsorolt versenyszámok közül hármat említ: a futást, a birkózást és az ökölvívást. A küzdőket már akkor is hangos szurkolással, illetve feliratokkal bátorították. A jobb teljesítmény érdekében a versenypálya mellett három inspiráló táblát helyeztek el, melyekre ezeket a szavakat vésték: ne hagyd magad, gyerünk, fordulj.

A Biblia tele van ilyen inspiráló, bátorító szavakkal – nem véletlenül. A sportolók ismerik az úgynevezett holtpontot, melyet a szakember így ír le: „ez az az állapot, amikor a szervezet felhasználta a glükóz készletét és az energiát a zsírból kezdi átalakítani. Kellemetlen fizikai és pszichikai tünetek kíséretében szokott megjelenni. Ilyen fizikai tünetek a dehidratáció, a paraesztézia (bizsergés, vagy zsibbadás a lábban, vagy az ujjakban), hányinger, képtelenség a tisztán látásra és extrém fizikai fáradtság.” Az ókorban még nem segítették sportpszichológusok a versenyzők felkészülését. Arra azonban rájöttek, hogy a holtponton a helyén való buzdítás sikeresen átlendítheti a küzdőt.

Mi is elérkezünk lelki holtpontjainkhoz. Nem véletlen, hogy oly sokszor ajánlja figyelmünkbe az Ige egymás buzdítását, a „szurkolást”: „Kérünk továbbá titeket, atyámfiai, intsétek a rendetleneket, bátorítsátok a félelmes szívűeket, gyámolítsátok az erőtleneket, türelmesek legyetek mindenki iránt.” (2Thes 5,14)

Viszont a buzdító szavaknál is nagyobb erőt adhat a győzelemért járó jutalom. Pál apostol mindent alárendelt a mennyei díj megszerzéséért: „De egyet cselekszem, azokat, amelyek hátam mögött vannak, elfelejtvén, azoknak pedig, amelyek előttem vannak, nékik dőlvén, célegyenest igyekszem az Istennek a Krisztus Jézusban onnét felülről való elhívása jutalmára.” (Fil 3,14) Epiktétosz, az első században élt görög filozófus is úgy látta, hogy a boldogság titka nem a földi vágyak kielégítésében rejlik. Így írt erről: „Mindaz, amiért az emberek lelkesednek, minden, aminek a megszerzéséért izgulnak és fáradoznak, a legkisebb örömöt sem adják nekik. Mindaddig, amíg ezen fáradoznak, azt gondolják, hogy az ő boldogságuk abban van, amiért megszenvednek. De csak érjék el a vágyukat, rögtön elkezdenek újra vágyakozni, bánkódnak és irigykednek amiatt, amijük még nincs. Nem mihaszna vágyaink kielégítésével érhető el a nyugalom, hanem ellenkezőleg, az ilyen vágyaktól való megszabadulással. Ha meg akarsz győződni ennek igazáról, fektess feleannyi munkát az üres vágyaktól való megszabadulásra, mint amennyit eddig a megvalósulásukra fordítottál, és te magad is hamarosan meglátod, ha így teszel, sokkal több nyugalmat és boldogságot kapsz.” Futni tehát jó célokért érdemes, de vajon van-e jobb és örömtelibb, mint amit Urunk Jézus kínál?

Birkózás

Plutarkhosz a legmesterkéltebb és legbonyolultabb atlétikai viadalnak nevezte ezt a sportágat. Az győzött, aki elérte, hogy ellenfele kényszerűségből, vagy a kimerültség miatt feladja a küzdelmet. A megadást az ellenfél testének ütögetésével, vagy a felemelt mutató, illetve középső újjal, vagy kiáltással kellett jelezni. A küzdelem feladása nagy szégyennek számított.

A küzdelmek komolyságát jól mutatja az alábbi történet. A Kr. e. 564-ben rendezett olimpián a phigaleiai pankrátor, Arrikhión holtában érdemelte ki a győztesnek járó olajfa-koszorút. Arrikhión már a harmadik olimpián szállt versenybe a bajnoki címért, amikor ellenfele hátulról bivalyerős fojtófogást alkalmazott. A phigaleiai képtelen volt kiszabadulni a gyilkos ölelésből, de sikerült megmarkolnia ellenfele bokáját, amit úgy megcsavart, hogy az kitörött. Ellenfele a súlyos sérülés miatt feladta a küzdelmet, de Arrikhión ekkor már haldoklott. Torka összeroncsolódott, és bár őt hirdették ki győztesnek, az olajlevél-koszorúval már csak a holttestet tudták megtisztelni.

Az apostol az efézusiakat is arra figyelmezteti, hogy komoly ellenféllel kell megbirkózniuk: „Mert nem vér és test ellen van nékünk tusakodásunk (birkózásunk, görögül: pale), hanem a fejedelemségek ellen, a hatalmasságok ellen, ez élet sötétségének világbírói ellen, a gonoszság lelkei ellen, melyek a magasságban vannak.” (Ef 6,12) Ha Krisztus nem lenne jelen ezekben a küzdelmekben, vajmi kevés esélyünk lenne, hiszen a Sátán sokszor lesből, váratlanul és nagy erőket mozgósítva támad. Aki elbizakodva, saját erejében reménykedve lép a küzdőtérre, nincs esélye. Tehát szemeinket nyitva tartva, a Szentlélek erejével küzdjünk, és győzni fogunk!

Van azonban még valami, amit érdemes jó tanácsként megfogadni. Pál megemlít egy nagy „birkózót”, aki folyamatosan imádkozott szülőföldjének gyülekezetéért: „Köszönt titeket Epafrás, ki ti közületek való, Krisztusnak szolgája, mindenkor tusakodván (birkózván) ti érettetek imádságaiban, hogy megállhassatok tökéletesen és teljes meggyőződéssel az Istennek minden akaratában.” (Kol 4,12) Milyen áldott hozzáállás ez! Noha nem lehetett a szívéhez közel álló testvérei között, de minden alkalmat megragadott arra, hogy harcoljon értük az Úr előtt. Ezt mi is megtehetjük egymásért.

Ökölvívás

A sport eredetéről számos legenda maradt fenn. Az egyik szerint a legendás király, Thészeusz találta fel az ökölvívásnak azt a formáját, amelyben két küzdő ült egymással szemben és addig ütötték egymást, amíg az egyik meg nem halt. Később a küzdők állva, majd kesztyűben harcoltak egymással. Kezdetben puha bőrből készült szíjakat csavartak a kézfej köré, hogy az ízületeket megvédjék az ütések hatásától. Később azonban kemény bőr, illetve fémszegecseket, ólombütyköket alkalmaztak, amelyek akár a vesztes halálát is okozhatták.

Végzetes ütésnek számított az úgynevezett „szem alatti beütés”. Ha ezt a testtájékot ütés érte, az ellenfél szinte biztos, hogy harcképtelenné vált. A hyp-opiazo (hypo=alá és ops=szem) szakkifejezést Pál is használja a korintusiakhoz írt levelében: „...úgy viaskodom, mint aki nem levegőt vagdos; hanem megsanyargatom (hyp-opiazo) testemet és szolgává teszem; hogy míg másoknak prédikálok, magam valami módon méltatlanná ne legyek”. Vagyis: saját testemre megsemmisítő ütést mérek, megcsapom a szeme alatt. Természetesen itt nem egyfajta szerzetesi, aszkéta, test-gyűlölő életmódra bátorít (hiszen másutt kifejti, hogy a testet a Szentlélek templomának tekinti), sokkal inkább arra, hogy ne a test akarata legyen a meghatározó. Küzdelmünket, viaskodásunkat ne lehetetlenítse el a test megannyi kívánsága, hanem azokra nemet mondva, testünkkel is szolgáljuk az Urat.

Híres bajnokok

Az ókori olimpikonok teljesítménye előtt ma is fejet hajthatunk. A krotóni Milón már szóba került, aki hat olimpiai elsősége mellett arról is híres maradt, hogy megszerezte a periodonikész címet, vagyis Püthiában, Isthmosban és Nemeában sem talált legyőzőre.

A thasszoszi Theogenész neve is Hellász halhatatlanjai közé került, aki Pausanius szerint 1400-szor diadalmaskodott ökölvívásban és pankrációban.

Polümnésztor a Kr. e. 596-os olimpián nyerte meg az ifjak versenyét. Olyan gyors volt, hogy az előtte váratlanul felbukkanó nyulat megfogta. Egyesek szerint a 100 méteres távot kb. 7,5 másodperc alatt teljesítette volna (Usain Bolt a Pekingi Olimpián 9,58-as idejével állított fel világcsúcsot!). Egy ódában így dicsérték teljesítményét: „Vidd Olümpiába azt a pásztorfiút, aki utoléri és megfogja a nyulat, mert bajnok lesz a stadionfutásban”.

Polüdamasz pankrátor volt és olyan erővel bírt, hogy egyszer megállított egy elszabadult kocsit úgy, hogy azt a hátuljánál megragadta és lovastól együtt visszarántotta. Egy másik legenda szerint ha megfogta egy bika hátsó lábait, akkor a szerencsétlen jószág csak a patái elvesztése árán tudott kiszabadulni az irtózatos szorításból.

A győztesek jutalma

A versenyzők természetesen nem tét nélkül indultak a megmérettetésen. Az egyes versenyek végén a kikiáltó felolvasta a bajnok nevét, aki egy zöld pálmaágat vehetett át. Kapott egy piros szalagot is, amelyet a kezére vagy a lábára kötöttek. Az olimpiai játékok utolsó napján olajfa koszorút helyeztek a nyertesek fejére, melynek ágait a szentnek tartott olajfáról aranykéssel metszették le. A bajnokok tiszteletére szobrot is emeltek. Az otthonába hazatérő győztest haláláig nagy megbecsülés övezte. Nem kellett adót fizetnie, ingyen látogathatta a színházi előadásokat, az államtól pedig pénz- és természetbeni juttatásokat kapott. Az olimpikonoknak még a háborúban is előjoguk volt: az első sorban harcoltak a király mellett, és ha fogságba estek, azonnal – váltságdíj nélkül – szabadon bocsátották őket.

Csak az első helyezetteket ünnepelték, a többi versenyző semmit sem kapott. Az ókor győztesei közül azonban ma is több mint 800-nak a nevét ismerjük, kiknek neveit márványtáblákba vésték.

A romolhatatlan koszorú

Az atléta szó azt jelentette görögül, hogy „aki a díjért versenyez”. Az ókor hősei mindent megtettek azért, hogy nevük fenn maradjon, hogy hősként bánjanak velük és megszerezzék a babérkoszorút. Pál – nem lebecsülve a sportolók teljesítményét – ezt írta erről: „Mindaz pedig aki pályafutásban tusakodik, mindenben maga tűrtető; azok ugyan, hogy romlandó koszorút nyerjenek, mi pedig romolhatatlant” (1Kor 9,25). Péter is használja ezt a képet: „És mikor megjelenik a főpásztor, elnyeritek a dicsőségnek hervadatlan koronáját” (1Pt 5,4).

Ha az ókor hősei márványtáblát, pálmaágat, adómentességet és teljes ellátást kaptak egész életükre, miben reménykedhetnek azok, akik szabályszerűen futnak és nem a maguk, hanem megváltójuk dicsőségére? Választ ad a kérdésre a Jelenések könyve: „Aki győz, örökségül nyer mindent; és annak Istene leszek, és az fiam lesz nekem” (Jel 21,7).

A versenyfutás ma is folyik. Sokan idejüket, fiatalságukat, vagy akár egészségüket áldozzák fel azért, hogy pénzt és hírnevet, hervadó koszorút szerezzenek. Bizony vannak, akik túl későn döbbennek rá arra, amit Arisztotelész így fogalmazott meg: „Arra kell gondolnunk, hogy a boldogság nem a nagy vagyonon alapul, hanem a lélek jó állapotán.”

Az ókori küzdelmeket látva Pál apostol megértette a lényeget: van magasztosabb cél, melynek eléréséért érdemes áldozatokat hozni. De az olimpiához hasonlóan ezt a versenyt sem lehet félvállról venni; teljes erőbedobással kell küzdeni. Ha így teszünk, örök jutalmat nyerünk, melyet megkapunk az Úrtól ama napon, az igaz Bírótól; de nem csak mi, hanem mindazok is, akik vágyva várják az ő megjelenését. (vö. 2Tim 4,8)