Mi zúg?

Hamarosan itt a pünkösd. Szeretettel adom közre az Élő Víz pünkösdi számába írt bevezetőmet. 

A régi pünkösdiek történetein nőttem fel. Eleimtől azt hallottam, hogy valamikor három istentisztelet is volt egy-egy vasárnap, meg azt is, hogy hóban, sárban, fagyban, esőben is mentek a testvérek a gyülekezetekbe; és nem ám autóval! Gyalog, szekéren, esetleg kerékpáron. Már útközben is énekeltek és azzal sem sokat foglalkoztak, ha a szabadtéri alkalmaikat, bemerítéseket a KISZ-es fiatalok zavarták meg.

Hallottam a kerékpározó Kalincsák házaspárról, a nagy szívű Deák testvérről és másokról, kikkel személyesen soha nem találkoztam, mégis életem részévé váltak. Hallottam róluk, mert sok-sok testvérem bennük, ezekben a régi pünkösdiekben látta megtestesülni az első pünkösdöt, amikor zúgott a szél és az ima, és amikor a hívők egész életüket feltették arra, hogy Isten igéjét továbbadják. Hallottam azokról a testvérekről, akik úgy gondolták, hogy Krisztust csak így, a Lélek erejével lehet és kell követni, szolgálni. Nem egy testvér jut eszembe, akiknek szemébe könny szökött, amikor visszaemlékeztek a régi, imádkozó időkre. Irigylem őket, hogy ilyen áldott emlékeik vannak.

Nekem is vannak emlékeim. Emlékszem, amikor zúgás és zendülés töltötte el a házat, ahol voltunk, és e zúgást néha sajnos még az utca is hallotta. Aztán arra is emlékszem, hogy némelyek tüzes nyelvekkel szóltak, de e tűz többet ártott, mint használt. Emlékszem, amikor némelyek azért imádkoztak, hogy az Úr adjon tüzet városainkra, gyülekezeteinkre, aztán arra is emlékszem, hogy imádkoztunk a tüzek kioltásáért. Persze nem az Isten volt a hibás. Sokszor inkább az volt az érzésem, hogy Saulként nem győztük megvárni az Urat, ezért aztán mi gerjesztettünk lángokat a lángnyelveinkkel.

Emlékszem, hogy az apostolokéhoz hasonló egységet akartunk, de amikor konkrét lépéseket kellett volna tennünk, kétségeink támadtak. Vágytunk a felház élményre. Megtanultunk mikrofonba imádkozni, hogy ha a mennyből nem, legalább a hangfalból jöjjön a zúgás, és ha már a kezünkben volt az a mikrofon, akkor bele is énekeltünk. Emlékszem, hogy először csak 10-15 percet, de később az is előfordult, hogy a sok ének miatt elmaradt az igehirdetés, mert „a Lélek így vezetett” bennünket. Később rájöttünk, hogy ez a lélek nem mindig a Szentlélek volt.

Minden pünkösdkor elmondjuk, hogy új pünkösdre van szükségünk. Én inkább egy retro pünkösdre vágyom, olyanra, amilyet nem csak az apostolok, hanem nagyapáink is megtapasztaltak még a mikrofon előtti időkben. Olyan istenélményekre, imaórákra, gyülekezeti alkalmakra vágyom, melyekről még az unokáimnak is lesz mit mesélnem. Olyan pünkösdi szeretnék lenni, akinek élete magában hordozza pünkösdöt. Szeretném, ha egyszer így, talán örömkönnyekkel a szememben emlékezhetnék ezekre a napokra, és erre a pünkösdre.