Mit ér egy szolga szava?

Tegnap Naámánról olvastam. Arról a férfiról, aki a Biblia szerint vitéz hős volt, de leprás lett. Mennyből a pokolba - szokták mondani az ilyen esetekre, amikor megtörik egy karrier, egy álom, egy élet. Naámán kétségbeesése viszont korunk embere előtt sem ismeretlen, hiszen ma is vannak gyógyíthatatlan betegségek, megvannak a magunk leprái. Mit teszünk ilyenkor? Próbálkozunk. Elmegyünk a legjobbnak tartott orvoshoz, részt veszünk az előírt kúrán, beszedjük a gyógyszert, aztán várunk. Várjuk, hogy helyzetünk jobbra forduljon. A Naámánhoz hasonló ember naponta, vagy talán óránként nézi, vizsgálja saját testét, hogy van-e valamilyen pozitív változás. Csak egy apróság, egy reményt keltő apró, gyógyulásra utaló jelenség. Várunk, de hiába. A lepra terjed. Ekkor tovább lépünk, mert több lehetőségünk van, mint a szír hadvezérnek. Odaülünk a számítógép elé és megnézzük, ki mit tanácsol. Természetgyógyász, csontkovács, magvak, kenőcsök, gyógyhatású készítmények, külföldről behozott csodaszerek, agykontroll - kifogyhatatlan a tárház. Az ember próbálkozik, mert gyógyulni akar, mert az élet drága. Sokan vannak, akik kipróbálták amit ki lehetett, és oda jutottak, mint a vérfolyásos asszony: "...bár minden vagyonát az orvosokra költötte, senki meg nem tudta gyógyítani..." (Lk 8,43). Ha eljutunk eddig a megállapításig, nem számít kik vagyunk: vitéz hősök, vagy szolgák. Mit számított Naámánnak, hogy számos csatát megnyert, hiszen élete legnagyobb harcában vesztésre állt.
Aztán megjelenik egy szolgaleány. Egy jöttment. Egy fogoly, akit egy portyázás alatt fogtak és hurcoltak el. Ez a leányzó is sok mindenen átmehetett. Neki is sok álmatlan éjszakája lehetett, hiszen elszakították otthonától, szeretteitől, és most idegen földön kell élnie. Azért alkalmazták, hogy kiszolgálja a vitéz hős feleségét és nem azért, hogy beszéljen. Egyszer mégis megszólalt. Nem magáról beszélt, nem szabadulásért könyörgött, hanem a megoldást, a meggyötört hős életének megoldását mondta el. Tette ezt olyan erővel, olyan meggyőződéssel, olyan hittel, hogy arra oda kellett figyelni. A hős hitt a szolga szavának és ügye először a király, majd a próféta elé került. Aztán megtörtént a csoda: Naámán meggyógyult.
Azon gondolkodtam, hogy mi lett volna, ha a szolgalány hallgat? Mi lett volna, ha nem ismeri fel, hogy talán éppen ezért az időért került - ha nem is királyságra, mint Eszter királyné, de - szolgaságra? Ha örökké csak kesereg, ha azon gondolkodik, hogy hol tud keresztbe tenni rabtartójának... A szolgalány viszont felismerte küldetését.
Mi történik, ha hallgatunk? Mi történik, ha örökké csak kesergünk, ha észre sem vesszük, hogy korunk egykori vitézei megoldások után kutatnak és teszik ezt egyre nagyobb kétségbeeséssel? Ne feledjük, hogy talán éppen ezért a napért, vagy éppen a mellettünk álló, élő Naámánokért kerültünk oda ahol vagyunk. Nem csak küldetésünk, hanem üzenetünk is van. Mi nem tudunk megoldásokat adni, de az utat meg tudjuk mutatni.
Szeretnék olyan hittel és meggyőződéssel beszélni a Prófétáról, Jézus Krisztusról, mint ez a leányzó. Szeretném, ha eszköz lehetnék Isten kezében egy-egy leprás vitéz elérésében, és ha megtörtént a gyógyulás, szeretnék ugyanúgy névtelen, ismeretlen maradni, mint ez a névtelen szolgalány. A dicsőség ugyanis egyedül az Úr Jézusé.