"Reggel annyira siettem, hogy elfelejtettem betenni a műfogsoromat" - mondta sejtelmes mosollyal a reggeli buszon egy hölgy a vele szemben ülő férfinek. Ha műfogsorom lenne, azt hiszem, hogy ezen a héten a nagy sietségben néhányszor én is a pohárban felejtettem volna.
A hét elején még abban reménykedtem, hogy csütörtökön fújhatok egy nagyot. Aztán eljött a csütörtök, én meg mentem. Mit mentem, rohantam. Hol ide, hol oda. Délelőtt Veszprémet másztam meg, délután pedig Bítiát kellett orvoshoz vinnünk, mert annyira begyulladt a torka, hogy alig jön ki hang a száján. A rendelés végére mentünk, remélve, hogy akkor már kevesebben lesznek. Másfél órát vártunk. Amíg feleségem és a lányok a váróteremben voltak, én a fiúkkal elmentem egy nagyot sétálni. Nem is emlékszem, hogy mikor sétáltam utoljára. Talán valamikor még a nagy hidegek előtt. A séta végére aztán rájöttem, hogy ez a városi kóválygás nem volt túl jó ötlet. A levegő minősége ugyanis borzalmas erre mifelénk, úgyhogy azóta kánonban krákogunk.
Egyébként néha nem árt, ha a műfogsor a pohárban marad, vagy ha véletlenül papucsban megyünk el otthonról. Talán épp ezek a fogatlan percek döbbentenek rá minket arra, hogy "túlpörögtünk", hogy itt lenne az ideje az elcsendesedésnek, a lelassulásnak. Mert nem csak határidők és programpontok léteznek. Lelkünk is van, mely igényli a törődést. Az előttem álló napokban próbálok én is egy kicsit visszavenni a tempóból, egy kicsit többet törődni a lelkemmel, hogy "miközben másoknak prédikálok, magam valami módon méltatlanná ne váljak".
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.