Háborgó lélekkel

Athén csodálatra méltó múltat tudhat maga mögött. Olyan hírességek köthetők e városhoz, mint például a drámaíró Aiszkhülosz, Euripidész és Szophoklész, a filozófus Szókratész és Platón, vagy a nagyszerű szobrász, Pheidiasz, kinek útmutatásai alapján készült el a Partheon és számos híres szobor (pl.: Athéné és Zeusz) köthető nevéhez. Művei közül bizonyára Pál is látott néhányat athéni útja során.

Zeusz 12 méter magas szobra

Athén befogadó város volt. Míg Spárta a katonai erőre helyezte a hangsúlyt, addig Athén a tudományokra, az oktatásra, a bölcsességre. Nem véletlenül, hiszen Athén "védelmezője", Pallasz Athéné többek között a bölcsesség és a művészetek istennője volt. Ebbe a városba látogatott el Pál apostol második missziós útja során, és ebben a városban találkozott azzal a görög rajongással, mely egymás után termelte az istenszobrokat, relikviákat.

A perzsákkal vívott harcok (Kr. e. V. század) gyakorlatilag romba döntötték Athént, de Periklész vezetésével elkezdődött az újjáépítés. Az eredmény egy olyan város lett, melynek híre hamar elterjedt, és melyre joggal lehettek büszkék az athéniak. Ezért is érdekes Lukács megjegyzése, mely szerint: "Athénben pedig, mikor azokat várta Pál, lelke háborgott őbenne, látván, hogy a város bálványokkal van tele" (ApCsel 17,16). Amerre nézett, istenszobrokat látott. Nem tudta nem észrevenni őket; Athéné és Zeusz szobrai például 12 méter magasak voltak. Míg mások csodálták e műveket, addig Pál háborgott lelkében, de e háborgás cselekvésre is ösztönözte.

A háborgásig hamar eljutunk, ehhez nem kell szent embernek lennünk. Én is millió dolgot tudnék mondani, ami nem tetszik, ami bántja a szemem, vagy a fülem. Az athéni történetben az az érdekes, hogy Pál nem fordult sarkon, nem hagyta ott a várost, de lelke zaját sem hallgattatta el, hanem engedte, hogy a Szentlélek - e háborgást is felhasználva - prédikációra indítsa. A Szókratészhez és Platónhoz szokott athéniek kigúnyolták az apostolt, de olyanok is akadtak, akik hittek, akiknek elege lett a sok ismeretlen istenből, akik belátták, hogy nem a tudomány, a művészetek, vagy a méretes istenszobrok fogják őket boldoggá tenni.

Azt hiszem, hogy ma is vannak ilyen emberek. Olyanok, akik csalódottak, akiknek elege van a sok cicomából, a külsőségekből, a mázból, akik ennél sokkal többre vágynak. A kérdés csupán az, hogy el merjük-tudjuk-akarjuk-e mondani az evangéliumot, mely békét hozhat a "Dienesek" és "Damarisok" (ApCsel 17,34) szívébe, vagy saját nyugalmunk érdekében inkább sarkon fordulunk és keresünk olyan helyeket, városokat, embereket, akik nem háborgatják lelkünket? Legyünk bátrak és higgyük el, hogy amint a magát bölcsnek tartó Athénnek, úgy a mai világnak is szüksége van az evangéliumra! Mindig van egy oltár, ami prédikációra indíthat - ha engedjük!