Soha többé

Pál apostol efézusi tartózkodása nem volt eseménytelen, gondoljunk csak a Szentlélek kitöltetésére, Skéva fiainak esetére, az okkult könyvek elégetésére, vagy a Demeter ötvös által szított lázadásra. Az örömök-próbák olyannyira egybeforrasztották a szíveket, hogy mielőtt Pál tovább indult volna Jeruzsálem felé, magához kérette az efézusi vezetőket Milétoszba. Szeretett volna még elmondani valamit, ami szorongatta szívét. 

A gyülekezet vénei Efézusból Milétosz felé haladva épp eleget gondolkodhattak azon, hogy vajon mit akar az apostol. Erre a mondatra bizonyára egyikük sem számított: "És most íme én tudom, hogy nem látjátok többé az én orcámat ti mindnyájan..." (ApCsel 20,25) 

Belenézni egy ember szemébe azzal a tudattal, hogy soha többé nem látom, átölelni valakit úgy, hogy többé nem ölelhetem, könnyeket fakasztó érzés. Nem is csodálkozom azon, hogy miután Pál befejezte beszédét, az efézusi férfiak nyakába borultak, sírtak és csókolgatták.  

Vannak emberek, akiket örökre magunkhoz láncolnánk. Nem csak a családtagokra gondolok, hanem azokra a kedves, segítő- és áldozatkész emberekre, idősebbekre és fiatalokra egyaránt, akik gyülekezeteinket alkotják, akik szerves részei istentiszteleteinknek, szolgálatainknak. Ha valami miatt nincsenek, ha nem halljuk imáikat, nem látjuk arcukat, rögtön hiányérzetünk támad. Nélkülük nem ugyanolyan az élet "Efézusban". Csakhogy Efézuson kívül is van élet! Valakinek Jeruzsálembe is el kell menni, hogy Isten Igéjét királyok és más méltóságok előtt képviselje. Ezért szorongatta a Lélek Pált, és ezért szorongat meg néha bennünket, vagy környezetünket. Mert miközben kolóniákba települve arra törekszünk, hogy nekünk jó legyen, hogy mi erősek legyünk, hogy nekünk legyen egy "Pálunk" akit akkor hallgatunk amikor csak akarunk, másutt csend van. Nincs Ige és igehirdetés, mert nincs aki elmondja. Miközben azért imádkozunk, hogy a Mindenható küldjön munkásokat az Ő aratásába, elfelejtjük, hogy talán épp közülünk, talán pont a mi gyülekezetünkből, családunkból fog küldeni valakit, akit eddig nélkülözhetetlennek tartottunk. Könnyfakasztó felismerés ez, de ha személyes vágyainkat alárendeljük az isteni akaratnak, megérthetjük, hogy hasznosabb, ha a "Pálok" hajóra szállnak.

Az efézusiak elsírták könnyeiket, aztán elkísérték az apostolt a hajóra. Szomorú percek voltak ezek, de azt hiszem megértették: ez az Úr akarata. Néha könnyeket hoz elő belőlünk Isten akaratának felismerése, de ha kitartunk emellett, a bizonyságtétel percei is elérkeznek.