Nyolclábú látogató

Tegnapelőtt izgalmas esténk volt. Még délután a kedves feleségem kiment az udvarra a frissen mosott ruhákat kiteregetni. Miután visszajött, rémülten közölte, hogy amikor kinyitotta az ajtót, egy termetes pók szaladt a lakásba. A gyülekezet szolgálati lakásában, ahol élünk, a bejárati ajtó mögött csak egy lépcsősor található, aminek alját cipős szekrénnyé alakítottam. Hirtelen át is futott az agyamon, hogy mi lesz, ha ez a nyolclábú jószág pont az én cipőmet szemeli ki új otthonául. Talán az önzésemet jelzi, de a többiek cipője valahogy nem jutott eszembe. Aztán azzal nyugtattam magam, hogy a hálószobánk és a cipős szekrény között 16 lépcső van, és ha ennek a póknak van egy csöpp esze, akkor nem fog felmászni hozzánk. Azt viszont kihagytam a számításból, hogy neki nyolc lába van, és talán nem is esik annyira nehezére a mászás, mint nekem.
Időközben beesteledett. A gyerekek lefeküdtek és én is követtem példájukat. A feleségem még odaült a kanapéra és olvasgatta a Bibliát, miközben én jó úton haladtam az elalvás felé. A nyáresti csendet feleségem hangja törte meg: "Norbi! Itt van az a pók amiről beszéltem." Azonnal tágra nyíltak a szemeim. És valóban... A könyves szekrény mellett ott ácsingózott egy kb. 7-8 cm átmérőjű szörnyeteg. Feleségem dermedt mozdulatlansággal ült a kanapén és le sem vette szemeit erről a csíkos, világosbarna fenevadról. Ebben a kiélezett helyzetben igazi férfiként viselkedtem. A póknak nyolc lába volt, nekem meg egy 42-es papucsom. Én győztem. Az első ütésemet még elkerülte (borzasztó gyorsan futott), de a második végzetesnek bizonyult. Az állatvédőktől és pókbarátoktól ez úton is elnézést kérek szörnyű tettemért, de hát a család nyugalma és lelki békéje érdekében le kellett sújtanom.
Az incidens után feleségem a következőket mondta: "Ha nem lettél volna itthon, nem is tudom, hogy mit csináltam volna". Igazi hősnek éreztem magam. Elképzeltem, hogy valamelyik sarokban egy másik pók végignézte a jelenetet, és az összecsapás után leadta a drótot a többi nyolclábúnak: ezzel az emberrel nem érdemes újat húzni. Lehet, hogy azóta az összes pókbarlangban ott van a fotóm és csak remélni tudom, hogy nem tűztek ki vérdíjat a fejemre.
Egyszer láttam egy természetfilmet, melyben Dél-Amerikában egy jóember tarantulákkal, ezekkel a szőrös, tenyérnyi pókokkal szórakozott. Meghatott hangon arról beszélt, hogy milyen szépek, gyönyörűek. Aztán jöttek egy indián törzs tagjai, összefogtak jó néhány pókot, hazavitték, megsütötték és egytől egyig mind megették.
Mit akarok mondani mindezzel? A pók látványa feleségemből félelmet, belőlem gyilkos, papuccsal csapkodó indulatot váltott ki, de a dél-amerikai utazóból csodálatot, míg az indiánokból étvágyat. Egyébként mindig attól félünk leginkább, amit nem ismerünk. Ha jobban ismertem volna a hétfő esti látogatónkat, talán megsimogattam volna és szabadon engedem, vagy ki tudja, talán megsütöm és megeszem. De nem ismertem, és szőrös, csíkos testének látványa elég volt ahhoz, hogy a papucsom után nyúljak.
Talán egymással is így vagyunk. Elég, hogy meglássam valakinek az arcát, meghalljam a hangját és máris összeugrik a gyomrom, ideges, ingerült leszek. Lehet, hogy nem is vele van a baj? Lehet, hogy csak időt kellene szánnom arra, hogy jobban megismerjem? Jézus időt szánt a samáriai asszonyra. Mindenki más elkerülte, megbélyegezte őt, míg Jézus beszélgetett vele és az asszony élete megváltozott. Szánjunk időt egymásra, ne álljunk meg a néha ijesztő felszínnél és talán olyanokban is gyönyörködni tudunk majd, akikre mások iszonyodva, előítéletekkel megtelve tekintenek.