Hamarosan útnak indulunk

Szégyenlem magam, hogy az elmúlt hónapban nem találtam meg az időt egy-egy bejegyzés elkészítésére. Pedig esemény volt bőven... Most a legizgalmasabbról osztok meg egy s mást. 

Egy ideje már nem titok, hogy életünk nagy váltás, változás előtt áll, de mielőtt ezt részletezném, egy kicsit vissza kell kanyarodnom a múltba. Az 1998-as esztendő több szempontból is emlékezetes maradt számomra. Ekkor volt az eljegyzésünk majd a menyegzőnk, ekkor végeztem a főiskolán, ekkor avattak lelkipásztorrá és ekkor utaztunk Kanadába, eleget téve az ottani pünkösdi gyülekezet meghívásának. Alig több mint egy évet töltöttünk ott, majd visszatértünk szülővárosunkba, Várpalotára. Azóta több mint 13 év telt el.

Egy évvel ezelőtt, egész pontosan 2011 karácsonya után mérlegre tettem életem, szolgálatom. Nem kell semmi különösre gondolni, csak egyszerűen arra az önvizsgálatra, amit a legtöbb ember - talán vallási háttér nélkül is - megtesz az évfordulók környékén. Én is ezt tettem, de a mérlegelés meglepő eredménnyel zárult, ugyanis kimondtam: "Uram, kész vagyok arra, hogy ha küldesz, menjek". Ezt az idézőjeles mondatot egy kicsit meg kell magyaráznom. Az Inotán töltött évek alatt jó pár gyülekezet keresett meg azzal a kérdéssel, hogy kész lennék-e szolgálati helyet váltani és elfogadni gyülekezetük meghívását a megüresedett lelkipásztori hely betöltésére vonatkozóan. Ilyenkor imádkoztunk, feleségemmel beszélgettünk a megkeresésekről, de mint látható is, végül mindig nemet mondtunk. Hogy miért? A rövid válaszom ennyi: mert a helyünkön éreztük magunkat. Az Istennek adott 2011-es válaszom erre vonatkozott: "Uram, elkészült a szívem arra, hogy váltsak. Ha küldesz, mostanra elkészültem arra, hogy menjek."

Érzéseimet először a feleségemmel, majd a gyermekeimmel osztottam meg, ezután pedig szolgálati elöljárómmal, Pataky Alberttel. Nem volt konkrét hely ahova menni szerettünk volna, sőt, nem is tudtunk arról, hogy lenne olyan gyülekezet az egyházban, ahol lelkipásztort keresnek - mégis, a  döntést a bensőnkben érzett kényszer miatt meg kellett hoznunk és ki kellett mondanunk. A lényeg az, hogy nem sokkal később Sülysápról kaptam, kaptunk egy jelzést, mely szerint ott lelkipásztort keresnek és szívesen fogadnának bennünket. Azóta a döntés az ő részükről is megszületett, így ha Isten éltet bennünket, 2013 nyarától ott folytatjuk szolgálatunkat.

Miért váltunk? - tették fel többen a kérdést. Nincs hihetőnek tűnő válaszom. Némelyek talán azt várták (vagy még mindig várják), hogy indokaimban az szerepel, hogy valakik megbántottak, esetleg nem vagyok megelégedve a fizetésemmel vagy a szolgálati lakás méretével... Egyszer régen én igent mondtam Istennek, de akkor még nem tudtam pontosan, hogy ez az igen mit is jelent. Hogyan is tudhattam volna, hiszen ki az, aki előre látja életútjának minden örömét, nehézségét, buktatóját? Az Istennek kimondott igen a bizalomról szólt. "Követlek Uram, akárhová mész" - mondta valaki Jézusnak. Ismerem ezt az érzést, amikor a szeretet tüzében égve ígéretet, vagy ha úgy tetszik, fogadalmat teszünk Istennek. Aztán szürkülnek a napok, nehezebbé válnak az útviszonyok, de ha a szeretet továbbra is ott van bennünk, akkor tartjuk magunkat ígéretünkhöz. Én is azt mondtam Jézusnak, hogy követem. Ezért végeztem el a teológiát, ezért lettem lelkipásztor, ezért utaztam Kanadába, majd onnan vissza Inotára. Közben viszont változott az életem. Az első igent még egyedül kellett kimondanom, a mostanit, a legutóbbit viszont hatunknak. Bizonyára nem kell magyaráznom, hogy egy ilyen döntésnek ez a nehezebb oldala. "Uram követlek - mondhatom most - akárhova küldesz, de most már nem egyedül, hanem házam népével. Követlek, de szeretném, ha az én igenem a többiekben, a feleségemben és a gyermekeimben sem váltana ki megütközést."

Amikor a szívemben megszületett a váltásra vonatkozó igen, odaálltam feleségem elé és megkérdeztem mit szól. Nem hezitált, ő is igent mondott. Mekkora kő esett le a szívemről! Aztán a gyermekeken volt a sor. Behívtuk őket a szobába, amiből rögtön sejtették, hogy valami komoly dolog fog következni. Izgatottan nevetgéltek és sürgettek, hogy mondjam már amit akarok. Elmondtam, ők meg azt, hogy részükről nincs akadály. Viszont tudjuk, hogy milyen a gyerek meg azt is, hogy egy ilyen váltás nehézségeit, esetleges buktatóit még nem látják át, nem érzékelik. Időnként látjuk, hogy sajnálják itt hagyni barátaikat, a jól megszokott életüket, de egyetlen egyszer sem mondták: ne menjünk. Ezzel együtt imádkozunk értük meg magunkért is azzal a hittel, hogy az Úr Jézus velünk van és velünk lesz.

Itt tartunk most. Vannak bennünk tervek, ötletek, de van más is. Egy érzés, az ami Mózesben is ott volt amikor azt kérte Istentől, hogy a nép nyakassága ellenére is maradjon velük, járjon előttük, mert jelenléte nélkül nincs értelme még a sikereknek sem. Én is ezt érzem és kérem Istentől és hiszem, hogy társaságát, jelenlétét nem vonja meg tőlünk. Számunkra is csak így, csak vele együtt nyer értelmet ez az út melyre lábunkat tesszük.