13 év

Alig hiszem, de ha Isten éltet, hétfőn ünnepeljük 13. házassági évfordulónkat. Szinte gyerek voltam, csak az esküvői öltöny kölcsönzött némi férfias kinézetet. Mintha tegnap lett volna. Emlékszem az időjárásra, a készülődés körülményeire, a torkomban dobogó szívemre, meg arra is, hogy a sok mosolygástól görcsbe állt a szám.
A bibliaiskolát 98 júniusában fejeztem be. Megkaptam a diplomát, aztán indultam a kenyérgyárba, ahol éjszakai műszakban izzadtam a kemence végén. Hiába, egy esküvő akkor sem volt olcsó mulatság, és erről a szüleink többet tudnának mesélni. Mindenesetre több mint egy hónapon át minden este fél 8-tól másnap reggel 6-ig szedtem a kenyereket és összes rokonságukat. A munkalapra mindig pontosan felírtam az érkezésem és a távozásom idejét. Aztán egyszer a műszakvezető odajött és azt mondta, hogy ne legyek ennyire becsületes, mert úgysem fognak ennyi munkaórát kifizetni. Igaza volt. Amit ezen a nyáron kerestem annak a nagy részét kedves feleségem menyasszonyi csokrára (kicsit földhöz ragadtabban fogalmazva: hervadó gazokra) költöttem. Az ízlésével azóta sincs gond. Ha rajta múlna, akkor öltönyben kapálnám a kertet és Jaguárral mennék a Tesco-ba. Ezzel együtt nem szólhattam semmit, mert a menyasszonyi ruhát saját maga varrta.
Házasságunk első éve azért volt izgalmas, mert nem itthon, hanem külföldön, Kanadában töltöttük. Még egymást sem szoktuk-ismertük meg, amikor egy addig ismeretlen gyülekezetben helyt kellett állnunk. Nem volt mindig könnyű, de olyan emlékeket őrzünk arról az egy évről, melyek örökre elkísérnek. Hálásak vagyunk ezért Istennek, de kanadai testvéreinknek, barátainknak is.
E 13 év alatt sok minden történt velünk. Nem csak öröm, bánat is ért minket. Elveszítettük édesapáinkat és másokat is, akik szívünkhöz közel álltak, akikre szívesen emlékezünk. Voltak, akikre nagyszüleinkként tekintettünk. Különösen hálásak voltunk-vagyunk a Boros házaspárért, akik szintén befejezték földi pályafutásukat. Kanadában találkoztunk e kedves, idős emberekkel. Egyáltalán nem ismertek bennünket, de néhány hónapra házukba költözhettünk, amíg ők Floridában időztek. Aztán együtt is laktunk. A beszélgetések, az esti vacsorák, a közös társasjátékok (melyekben egyszer sem nyertem) feledhetetlenek maradnak.
Persze sok öröm is ért minket. Született négy gyermekünk, rengeteg barátra leltünk és igazán jól érezzük magunkat a bőrünkben, melyen azért az idő nyomot hagyott. A feleségem ilyen-olyan krémekkel kitartóan küzd ez ellen, hiába mondogatom neki, hogy csalóka a báj, meg a szépség is mulandó (és drága)... Nem hisz nekem. Sebaj, az idő úgyis engem igazol. Egyébként a 13 év, meg a négy gyerek csak szépítette, és e folyamatnak még nincs vége! De írjak magamról is! A 13 év alatt - bármily meglepő is - híztam 10 kilót és megjelentek az első őszhajszálak ami egyáltalán nem érdekel, pedig már kaptam célzásokat arra nézve, hogy talán festetnem kellene a hajamat. Ami ennél szomorúbb, hogy jegygyűrűm egyre inkább szorítja az ujjamat. Amikor megvettük, a középső ujjamra húztam, hogy ne essen le a kezemről. Ki gondolta volna, hogy az aranygyűrű ennyi idő alatt ilyen sokat veszít a kerületéből? Hiába, már a gyűrűk sem a régiek...
Életünkért, házasságunkért Istennek adok hálát. Sok kérdésre válaszokat kellett találnunk és sok problémát meg kellett oldanunk, de Urunk segítségével ez mindeddig sikerült. Hála van a szívemben, hogy e 13 év alatt szeretettel tudtunk egymásra nézni, hogy nem vagyunk egymás terhére, hogy nem azért élünk békességben, mert kettőnk közül valaki mindig hallgat, nyel. Hálás vagyok, hogy nem látunk mindent egyformán, de tudunk beszélgetni a különbségekről. Hálás vagyok azért is, hogy mindig sikerült megtalálni a közös nevezőt, és ez nem az én, vagy feleségem akarata volt, hanem az Istené. Hálás vagyok, hogy otthonunk "édes otthon", ahova jó hazajönni. Hálás vagyok, hogy hálás lehetek és nem zúgolódással, feleségem, vagy gyermekeim miatti panasszal van tele a szívem.
Amikor 1998. augusztus 22-én házasságot kötöttünk, Makovei János testvér ezeket az igeverseket olvasta fel: "Mert ahova te mégy, oda megyek, és ahol te megszállsz, ott szállok meg; néped az én népem, és Istened az én Istenem. Ahol te meghalsz, ott halok meg, ott temessenek el engem is. Úgy tegyen velem az Úr akármit, hogy csak a halál választ el engem tőled." (Rúth 1,16-17) Ezen igék fényében haladunk tovább. Isten adjon számunkra erőt minden egyes lépéshez!