Abban a veszprémi középiskolában, melynek négy évig tanulója voltam és mellyel kapcsolatban mind a mai napig rémálmok gyötörnek, minden ősszel szüretelni vitték a tanulókat. Örültünk, mert addig sem kellett tanulni, és nem mellesleg annyi szőlőt ehettünk, amennyi csak belénk fért. Sőt! Attól függően, hogy ki hány ládával szüretelt, pénzt is kapott, vagyis jobban megérte dolgozni, mint szőlőt legelni.
Első szüreti napomon az osztály legjobb tanulója mellé osztottak, aki jól értett az elektrotechnikához, de a szüret - finoman fogalmazva - nem az ő esete volt. Egy életlen késsel kezdte lecibálni a szőlőtőről a fürtöket, ráadásul iszonyú lassan és pontatlanul dolgozott. Az osztályfőnök nem egyszer visszaküldött minket egy-egy ott felejtett fürtért. Általában engem szúrt le a hibákért, a lassúságért, mert az elektrotechnikai zseniről el sem tudta képzelni, hogy valamihez - jelen esetben a szürethez - ne értene. No mindegy. Egész nap hallgattam a fenyítéseket, meg viseltem annak szégyenét, hogy a nap végén az utolsó előtti helyezett is több láda szőlővel megelőzött minket. Másnap a kedves osztályfőnök feloszlatta csapatunkat. Metszőtársamat más mellé tette, gondolván, hogy így legalább nem húzom vissza kedvenc tanítványát. A nap végére aztán mindketten igazoltuk magunkat: előző napi partnerem a második napon is utolsó lett, míg én a dobogó tetejére ugrottam új kollégámmal.
Isten munkatársai vagyunk, de nem mindegy, hogy milyenek. Mert lehetünk szorgalmas, tettre kész, vállalkozó kedvű, de lusta, hozzá nem értő, tehetetlen munkatársak is. Azt hiszem, hogy a "szüret" végén valahányan ezt szeretnénk hallani munkaadónktól: "Jól van jó és hű szolgám..." Igyekezzünk, szorgoskodjunk, hogy kivívjuk a szőlő Urának tetszését!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.