Egy katona szíve

Tegnap este a gyerekekkel a kapernaumi százados történetét olvastuk, aki ezt mondta Jézusnak: "Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj, hanem csak szólj egy szót, és meggyógyul az én szolgám. Mert én is hatalmasság alá vetett ember vagyok, és vannak alattam vitézek; és mondom egyiknek: eredj el, és elmegy; és a másiknak: jössz te, és eljő..." (Mt 8,8-9)

A katonákról (nem csak az ókoriakról, de a maiakról is) a rend, a fegyelmezettség, a kimértség, és talán az érzelemmentesség jut eszünkbe. Ezeket a tulajdonságokat a munkakörük követelte meg tőlük. Ugyanis olyan harcokban, háborúkban vettek részt, ahol ha ők nem ütnek, nem lőnek, akkor őket ütik, lövik le. Megcselekedték, amit megkövetelt a haza, amire kiképezték, felhatalmazták őket. Nem értek rá "lelkizni", azon töprengeni, hogy egy-egy ütközet alkalmával hány asszonyt és gyermeket tettek özveggyé, árvává; kíméletet nem ismerve követniük kellett feletteseik parancsait.

Ezért furcsa ez a kapernaumi százados, aki aggodalommal telten szalad Jézushoz egy beteg szolgája miatt. Ennek az embernek volt szíve, voltak érzései! A zsidók általában haragudtak mindenkire, aki Rómát képviselte, de ezzel a századossal ők is kivételt tettek. Lukács ugyanezt a történetet bővebben meséli el. Az evangélista szerint a zsidó vének ezt mondták Jézusnak e katonáról: "Méltó, hogy megtedd neki" (Lk 7,4). Döbbenetes ez a vélemény! Döbbenetes már csak azért is, mert a százados ezzel szemben ezt mondja: nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj. Aztán elmondja Jézusnak, hogy miként működik az ő világa. Ennek lényege, hogy ha mond valamit, akkor annak úgy kell lennie. Ez alapján egy önkényúr is lehetett volna, mégis, valahogy sikerült úgy osztogatnia a parancsokat, hogy a környezetében levők szeressék, tiszteljék, elfogadják.

Nem véletlenül csillant fel Jézus szeme a százados szavait hallva. Kezdetben ugyanis az egész világ így működött. Isten mondott valamit, és az meglett. Szavára összerendeződtek a molekulák és a láthatatlanból előállt a látható. Aztán megjelent a lázadás; az ember nem akarta követni Isten parancsait, de Ő mégsem mondott le rólunk. Aggódva "futott" közénk, a lázadásban megbetegedett, meggyötört szolgái közé. Jött, hogy szóljon hozzánk, hogy elhiggyük amit ő mond, és hogy a belé vetett hit kigyógyítson minket abból a halálos kórból, amit a Biblia bűnnek nevez. 
A történet a szolga gyógyulásával fejeződik be; Jézus szavára elhagyhatta betegágyát. A mi történetünknek mi lesz a vége? Ha hiszünk Jézus szavában, ha nem kételkedünk hatalmában, ha komolyan gondoljuk, hogy Ő az Urunk, Királyunk, ha engedjük, hogy mikrovilágunkban minden pontosan úgy legyen ahogy Ő mondja, akarja, akkor ránk is gyógyulás, szabadulás és az ÉLET vár!