Mennyit mutat a mérleg?

"Megmérettél a mérlegen és híjával találtattál." Az ítélet szavai voltak ezek Belsazár király felett, aki sem emberrel, sem Istennel nem törődött. Úgy gondolta, hogy tetteit, gondolatait, életét senki nem vizsgálhatja, senki nem mérheti meg, hiszen ő maga a mérleg, a törvény, a mindenek felett álló isten. 

Belsazárnak csalódnia kellett annál is inkább, mert amikor mégis mérlegre került, napvilágra jöttek hiányosságai. Addig senki nem merte megkérdőjelezni tetteit, életvitelét. A szolgák kérdés nélkül teljesítették minden kívánságát, még akkor is, amikor ezer meghívott vendége előtt lerészegedett. Egy valamire való kocsmában a részeg embert nem szolgálják ki. Belsazár "kocsmájában" viszont nem volt megállás. Nem volt mérték, illetve ami volt, azt a király határozta meg. Márpedig ha ő azt mondta, hogy adjatok innom!, akkor a szolgák engedelmeskedtek. Senki nem mondhatta: elég legyen.
Szó nélkül teljesítették kívánságait akkor is, amikor mulatozásához előhozatta a templom szent edényeit. Senki nem állhatott ellen, senki nem volt erre feljogosítva.

Óriási veszélye van annak, amikor mérlegnek, törvénynek, istennek képzeljük magunkat, amikor nem engedjük, hogy mások beleszóljanak a dolgainkba, amikor én vagyok mindennek a megmondhatója. Elérhetem, hogy mindenki vigyázzba álljon mellettem, hogy a hozzám legközelebb álló emberek is hallgassanak amikor túllépem a mértéket, de nem szabad elfelejteni: Isten is meg fog mérni, az ő mérlege pedig pontos! Kíméletlenül pontos! Mi lenne, ha ma hirdetne eredményt? Mi lenne, ha ezer ember előtt felírná egy meszelt falra rólunk alkotott véleménynét?
A király felé elhangzó ítélet helyett bizonyára szívesebben hallanánk-olvasnánk egy olyan isteni állásfoglalást, mely a talentumokkal jól gazdálkodó szolgák mérlegelése után hangzott el: "Jól van jó és hű szolgám, kevesen voltál hű, sokra bízlak ezután; menj be a te uradnak örömébe" (Mt 25,21). Igyekezzünk, hogy így legyen!


Ókori történészek, így például a görög történetíró, Herodotosz leírásai alapján tudjuk, hogy a babiloni városfal az ókori világ hét csodája közé tartozott. A Nabupolasszar uralkodása alatt kibővített fal 50 méter magas, 18 kilométer hosszú, és olyan széles volt, hogy hat egymás mellett menetelő ló elférhetett rajta. A falat rabszolgák építették. A munka iszonyatosan nehéz volt. Az izzó napon a rabszolgák szünet nélkül hordták a követ. A legtöbbjük három éven belül meghalt. Ha a fáradtságtól összeestek, az őrök ostorral verték őket, és ha már nem bírtak felállni, egyszerűen lelökték őket az útról, hogy a sziklákon lezuhanva szörnyethaljanak. Éjjel aztán összeszedték a holttesteket.
Belsazár lakomája idején Círusz (Kürosz) katonái már a városfal alatt voltak. Belsazár mégsem idegeskedett; hitt a fal erejében, és a 20 évre elegendő élelmiszer-tartalékban. Círusz katonái mégis elfoglalták a város, ráadásul harcok nélkül, egyetlen éjszaka alatt. A várost átszelő Eufráteszt ugyanis elterelték, s így a fal alatt, a folyómedren keresztül bejutottak a városba; Isten szava, ítélete valóra vált!