Még lejjebb!

Évekkel ezelőtt a rádióban hallottam egy riportot. Ha jól emlékszem, egy isaszegi asszonyról szólt a történet, akinek három kisgyermeke volt. Mivel kifogytak a pelenkából, a férje elindult a boltba, de soha nem ért haza. Útközben balesetet szenvedett és meghalt. 

Ott maradt az asszony a három kisgyerekkel és egy csomó gonddal a nyakán. Aztán - talán a férj baleseti biztosítása révén - pénzhez jutottak, és a hölgy úgy gondolta, hogy megpróbál felépíttetni egy házat. A munkával vállalkozókat bízott meg, akik az építést elkezdték, a pénzt felvették, majd eltűntek. Ott maradt az asszony a három kicsivel, meg egy félig sem kész házzal.

Amikor hallottam ezt a történetet, forrongott a szívem. Hogy lehet ilyet tenni? Hogy képes valaki arra, hogy ellopja három félárva és egy erején felül teljesítő özvegy pénzét? Márpedig - ahogy a példa is mutatja - léteznek olyan emberek, akiknek erre is van kép(esség)ük.

Persze nem csak rossz példákkal találkozunk. Szép számmal élnek önfeláldozó, a másikat különbnek tartó emberek is. Bemerítő János is ilyen volt. Csak egy teveszőr ruhája meg egy bőröve volt, és étrendjét is lehetett volna fejleszteni, mégsem vágyott többre, vagy a máséra. Ő nem arról beszélt, hogy a pusztában eltöltött évek után legnagyobb vágya egy valamirevaló ház, vagy egy új ruhatár, esetleg egy gazdagon terített asztal. Célját így fogalmazta meg: neki növekednie kell, nekem pedig alább szállnom (Jn 3,30). Úgy látta, hogy még mindig túl magasan van, hogy még ennél is tud lejjebb ereszkedni. Ő ugyanis megértette a lényeget, amit Jézus Krisztus később így fogalmazott meg: "Vegyétek föl magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és alázatos szívű vagyok: és nyugalmat találtok a ti lelkeiteknek" (Mt 11,29). Nyugalmat akarunk? Hát szálljunk alá és engedjük, hogy Ő, a Krisztus nagyobbá legyen bennünk!