Oltár a bárka tövében

Az özönvíz pusztítását csak Noé, a családja, valamint a bárkában levő állatok élték túl. A Föld benépesítésének lehetősége azonban nem adatott meg minden túlélőnek.

A Biblia ezt írja: "És oltárt épített Noé az Úrnak, és vett minden tiszta állatból és minden tiszta madárból, és áldozott égőáldozattal az oltáron" (1Móz 8,20). A feláldozott állatok alig egy évvel élték túl az özönvízben elpusztult társaikat. Mi értelme volt akkor az egész hajóútnak? Mi értelme volt annak, hogy bő egy évig egy sötét, imbolygó helyen kellett kuporogni, másokhoz alkalmazkodni, talán tengeri beteggé válni, ha a hajóút végén egy oltár emésztő tüze vár?

Van-e különbség halál és halál között? Noha a végeredmény ugyanaz, a válasz mégis igen. Lánglelkű költőnk, Petőfi Sándor nem félt a haláltól, de attól igen, hogy a vég ágyban, párnák közt fogja utolérni őt. Nem végelgyengülésben, hanem "munka közben", egy általa szentnek tartott célért küzdve akart távozni az élők közül. Tehát ha életről, vagy halálról beszélünk, akkor célokról is beszélnünk kell. Vagyis arról, hogy miért, kiért élünk és halunk?

A vízözön minden életet magával ragadott. Nem állítom, hogy az odaveszett emberek céltalanul éltek, inkább azt mondom, hogy rossz célokért küzdöttek. Isten ugyanis, amikor lenézett teremtményeire, azt látta, hogy az ember szíve gonosszá vált, ezért minden műve amit megalkot, minden mondat amit megfogalmaz és minden gondolat, melyet elméjében megforgat, csak ront a világ állapotán. Azt hiszem, hogy Istennek csak az emberrel volt baja, de miattunk - a halak kivételével - minden állatnak is pusztulnia kellett.

Noé azért menekülhetett meg, mert más volt az életfelfogása és mások voltak a céljai. Az özönvíz utáni első áldozatával is ezt akarta bizonyítani, tudniillik azt, hogy ő továbbra is Isten oldalán képzeli el életét. Éppen ezért a feláldozott állatok nem tragikus szereplői, hanem megtisztelt egyedei ennek a történetnek. Noé ugyanis a kiválasztottak közül a legjobbat áldozta fel, hogy azok hálából elégjenek az Istenért.

Mi értelme, hogy annyit nyelünk, tűrünk, szenvedünk, ha mi is ugyanúgy meghalunk, mint bárki más? Hadd idézzem Pál apostolt: "De ha kiontatom is italáldozatként a ti hitetek áldozatánál és papi szolgálatánál, mégis örülök, és együtt örülök mindnyájatokkal" (Fil 2,17). Jeruzsálemi útja előtt pedig ezt mondta az apostol a Cézáreában összegyűlt hívőknek: "Mit műveltek sírván és az én szívemet keserítvén? Mert én nemcsak megkötöztetni, hanem meghalni is kész vagyok Jeruzsálemben az Úr Jézusnak nevéért" (ApCsel 21,13). Ez az ember nem csak tűrt, szenvedett, hanem jól meghatározott célok mentén tette ezt. Ezért nem érdekelte a halál sem. Tudta, hogy ha fel is kell áldoztatnia, az számára csak nyereség, megtiszteltetés, Krisztusért való futásának koronája lesz.

Noé áldozatát kedves illatú áldozatként fogadta el az Isten. Mi is igyekezzünk! Egész életünk, szolgálatunk, futásunk legyen olyan, hogy abban örömét lelje a Teremtő!