A spártai fiúk

"Minden gyermek egyetlen ruhát kapott egész évre, ami nyáron még csak-csak megfelelt, de télen akár tartósan is nulla fok alatti hőmérsékletek uralkodtak. A hajukat lenyírták és mezítláb járatták őket. Fekhelyük szalmazsák volt, melybe ők maguk törtek puszta kézzel nádat. Az ennivaló szándékosan kevés volt, a táplálék kiegészítéséhez lopásra biztatták a gyerekeket. Ha elkapták őket, akkor korbácsot kaptak, de nem a lopásért, hanem az ügyetlenségük miatt." Spártán így nevelték a gyerekeket.

A spártai családok legfőbb vágya az volt, hogy gyermekeik jó katonák legyenek. Mindent ennek a célnak rendeltek alá.  Itt nem volt helye a sírásnak, a nyavalygásnak, a "kisfiam, mit szeretnél ebédre?" típusú kérdéseknek. Ezek a gyerekek 7 éves koruktól kezdődően katonaiskolákban nevelkedtek, ahol nem kímélték őket.

Gyermekeimet nem spártai módszerek alapján nevelem, de valamit igenis irigylek a spártai apukák-anyukák gondolkodásában, mégpedig a céltudatosságot. Mielőtt gyermekük megszületett volna, tudták, hogy mire akarják nevelni, tanítani. Úgy gondolták, hogy élete célja és értelme, hogy jó katona legyen, és ennek érdekében mindent megtettek.

Én azt szeretném, hogy gyermekeim Krisztus jó katonáivá váljanak. Viszont ha ez az óhaj csak a vágyak szintjén jelenik meg, kétséges, hogy megvalósul-e a cél. Vajon megteszek mindent annak érdekében, hogy jó "katona" váljon belőlük? Szívből, igazán hálát tudok adni Istennek az őket ért megpróbáltatásokért, tudva, hogy ez is az "edzésterv" része?

Olyan könnyű feladni. Olyan nagy a kísértés, hogy az éppen aktuális trendek alapján neveljük gyermekeinket, és olyan hamar el lehet felejteni, hogy annak idején, talán akkor, amikor még meg sem születtek, mit is szerettünk volna igazán. Szeretnék céltudatos lenni. Szeretném, ha gyermekeim - de persze én is - jó katonák lennének. Szeretném, de meg kell értenem, hogy a vágy nem elég. Tennem is kell ezért mégpedig úgy, hogy Timóteushoz hasonlóan Krisztus Jézus jó vitézeivé váljanak.