Hitpróba

Ábrahám ígéretet kapott Istentől, hogy gyermekük lesz. Évekkel később ismét megerősítette Isten a neki tett ígéretét, de Sára csak nem esett teherbe. Ekkor került a képbe Hágár. Mintha Sárának elfogyott volna a hite. Bántsuk őt ezért? Mielőtt ezt tennénk, jusson eszünkbe, hogy neki nem csak Istenben, hanem a férjében is hinnie kellett, Isten ugyanis a nővel nem, csak Ábrahámmal beszélt, neki tett ígéretet. Érdekes történet ez tele tanulságokkal. Ezekből hallható néhány az alábbi felvételen.

http://www.youtube.com/watch?v=Ke_pgVSbP3c&feature=youtu.be

Várunk

Azon a bizonyos napon József talán mezei virágokkal a kezében és széles mosollyal az arcán kopogtatott be jegyeséhez, aki ez egyszer valószínűleg nem viszonozta a férjjelölt örömmámorát. Az ifjú szűz gondterheltsége kétezer év távlatából is érthető, hiszen Mária gyermeket várt, de nem a vőlegényétől. A fiataloknak komoly megpróbáltatásokkal kellett szembenézniük.

Elkeseredett betegek szokták feltenni a kérdést, hogy miért engedi őket szenvedni a Jóisten, holott ők egész életükben az Urat szolgálták. Én is szeretném azt hinni, hogy ha az Urat követjük, akkor honoráriumként hosszú, de legalábbis egészséges és viszonylag problémamentes életet kapunk. Nem kell sokat olvasnunk a Bibliát ahhoz, hogy rájöjjünk: nem ilyen egyértelmű a helyzet.

Rögtön az Újszövetség elején tárul elénk Mária, a fiatal szűz problémája, aki szerette és szolgálta Istent olyannyira, hogy a Mindenható őt szemelte ki „áldozatul”. Igen, egy pillanatra úgy tűnik, hogy ez a fiatal lány áldozat lett. Gondoljuk csak végig! Máriának elújságolta Gábriel, hogy gyermeke lesz a Szentlélektől, de a követ rajta kívül erről mással nem beszélt. Ekkor még nem. Mária azt is tudta, hogy a hírt nem lehet eltitkolni, ezért jó, ha azt Józseffel is mielőbb megosztja. Ez az a pillanat, amikor az elkeseredett betegekkel együtt én is felteszem a kérdést: miért engedte a Jóisten? Mármint miért engedte azt, hogy a hírt Mária mondja el Józsefnek? Nem lett volna egyszerűbb időben (még mielőtt Mária szóhoz juthatott volna) elküldeni Gábrielt Józsefhez is, hogy tisztázza a lányt? Miért engedte, hogy Mária ilyen végtelenül kellemetlen helyzetbe kerüljön? Szegény lány! El tudom képzelni, hogy mennyire vert a szíve amikor József szemébe nézett és elmondta: gyermeket várok. A vőlegénynek sem lehetett egyszerű felfogni jegyese szavait, és bizonyára a fogantatás története is hihetőbb lett volna, ha rögtön Gábrieltől hallja azt, de Isten nem óvta meg e kellemetlen percektől a fiatalokat. Józsefnek a menyasszonya szájából kellett először értesülnie a történtekről. Mária talán már a bőröndbe is bepakolt, amikor egy éjjel végre-valahára megérkezett az angyal Józsefhez és minden jóra fordult.

Mária Krisztus-várása megannyi nehézséget hozott magával, de egyetlen pillanatra sem kérdőjeleződött meg Isten iránti elkötelezettsége. Ma mi is Krisztust várjuk; némelyek betegen, mások özvegyen, fűtetlen lakásban, vagy üres hűtőszekrény mellett, gondokba csomagolva, értetlen tekintetekkel körülvéve, de várjuk. Talán könnyebb lenne e várakozás, ha angyalok erősítenének minket és ha nem kellene átélni megannyi kellemetlenséget, de Mária elszántsága minket is ösztönözhet. Az Úr közel – írja Pál, és ez ma igazabb, mint valaha!

Ha valaki szomjazik...

http://www.youtube.com/watch?v=5IX_3D3PiXM&feature=share

Pünkösdi vallási félóra

Az adás 2013. november 1-jén hangzott el a Kossuth Rádióban.

A végrendelet

A sajtó 2012 novemberében írta, hogy: "Világszerte" szétszórják Larry Hagman, a Dallas című amerikai filmsorozatban Jockey Ewingot alakító színész hamvait. "Larry Hagmannak nem lesz hivatalos sírja" – mondta John Castonia az Entertainment Today televízióban. "A hamvakat a világ minden részében szórják szét. A fia sokat utazik, és tudom, hogy Larry nagyon meg lenne ezzel elégedve" – tette hozzá John Castonia.

Az elmúlt évtizedekben sokat változtak a temetkezési szokások. Míg régen legfeljebb csak azon gondolkodtak el a hozzátartozók, hogy milyen színű, anyagú koporsót válasszanak, addig ma jóval szélesebb a lehetőségek sora. 

Sokan választják például a hamvasztást. Hogy ezt követően mi lesz a hamvak sorsa? Változó. Van, aki a Dunába, vagy a Balatonba szórja azokat, más hazaviszi és elássa a saját kertjébe, de olyanról is tudunk, amikor az urna valamelyik szekrény tetején végzi. Egy nyíregyházi esetben ez okozott némi bonyodalmat. Az elhunyt testvére ugyanis összekapott a gyerekeivel, s azok értesítése nélkül hazavitte a hamvakat, megakadályozva a leszármazottakat abban, hogy kegyeletüket leróják. Végül a maradványok hosszadalmas pereskedés után kerültek vissza a temetőbe.

Mielőtt Jákób meghalt, megeskette fiait: "Ha majd elődeim mellé kerülök, atyáim mellé temessetek, a hettita Efrón mezején levő barlangba.  Abba a barlangba, amely Kánaán földjén van, Mamréval szemben, a makpélai mezőn, amelyet Ábrahám vett meg a mezővel együtt a hettita Efróntól, sírhelynek való birtokul. Oda temették el Ábrahámot és feleségét, Sárát, oda temették el Izsákot és feleségét, Rebekát, oda temettem el Leát is." (1Móz 49,30-31) Larry Hagman hamvait szétszórták, Jákóbot egy barlangba temették. Nem csak a külsőségek különböznek itt, hanem a történet utóélete is. 

Jákób megöregedett, s eddigre sokszor megtapasztalta a gyász fájdalmát. Ne feledjük, hogy hosszú éveket élt abban a tudatban, hogy fiát, Józsefet vadállatok tépték szét. De Jákóbnak nem csak fia halálának a tudata fájt, hanem az is, hogy rendesen eltemetni sem tudta, ugyanis nem volt meg a holttest. Nem tudta sírba fektetni, nem tudta bebalzsamozni, és néha, amikor szívére borult a fájdalom, nem tudott elmenni a barlanghoz, hogy gyászát enyhítse. 

A háborús özvegyeknek is sokszor ez volt a legnagyobb fájdalmuk. Tudták, hogy férjük meghalt (Vagy inkább csak sejtették, mert évekig még a kaput lesték, hogy nem-e most jön haza a férj. Hosszú évekig nem tudták lezárni életük eme fejezetét a bizonytalanság miatt.), de nem tudták, hogy mi lett a testükkel, hogy az hol nyugszik, így méltón gyászolni sem lehetett őket. Hallottam szülőket, kiknek gyermeke bűncselekmény áldozata lett, de a holttest soha nem került elő. Emlékszem az édesapa könnyek között mondott szavaira: "Nincs más vágyunk, csak hogy gyermekünk teste előkerüljön, hogy méltóképpen el tudjuk temetni, hogy meg tudjuk őt gyászolni". Szükségük lett volna egy "barlangra Efron mezején", egy helyre, ahol néha sírhatnak, emlékezhetnek. Szerintem Larry Hagman fiának is néha szüksége lenne egy ilyen helyre és azoknak is, akik a hamvakat erdők-mezők fölött szórják szét. Ezt azonban ki-ki mérlegelje saját magában... 

Hol a kulcs?

Szörnyülködve néztem egy dokumentumfilmet, melynek főszereplői poligám családok voltak, vagyis ahol egy férfi több feleséget is „tarthatott”. Hozzá kell tennem, hogy a látszat, a külsőségek szimpátiát keltettek, ugyanis a mormon családok rendben tartották házaikat, szorgalmasak voltak és gyermekeik szép ruhákban, tisztán szaladgáltak fel-alá.

A férfiak, kiknek nem egyszer három, öt, vagy még ennél is több feleségük volt, elragadtatva beszéltek arról, hogy milyen nagy áldás számukra ez a családi felállás. Ez annyira nem is lepett meg, de az már sokkal inkább, hogy a feleségek is osztották a férjek véleményét. Mosolyogva, minden panasz- és zokszó nélkül beszéltek a családi élet örömeiről. Nem tudtam hinni nekik. Nem tudom és nem is akarom elhinni, hogy boldog lehet az ember akkor, ha házastársán osztoznia kell. Hitetlenségemet egy ószövetségi történet is megalapozza.

Sára logikája

„Volt egy Rámátaim-Cófimból, az Efraim hegyvidékéről való ember, akinek Elkána volt a neve” – olvassuk az 1Sám 1,1-ben, majd az író visszavezeti a családfát egészen Elkána ükapjáig. Eddig minden rendben is van, sőt, még irigykedem is, mert nekem – Elkánával ellentétben – fogalmam sincs arról, hogy hívták az ükapámat. Aztán a második versben egy váratlan fordulat következik: „Két felesége volt – mondja az ige –; egyiknek a neve Anna, másiknak a neve Peninná volt”. Két feleség? Hát egy már nem elég? Vagy pont azért vett két feleséget, mert Annának nem lehetett gyermeke, ezért Ábrahám példáját alapul véve ő is keresett magának egy Hágárt? De ha így volt, vajon nem tudta Elkána, hogy Ábrahámnak és szeretett Sárájának mennyi gondja-baja lett abból a logikából, miszerint „az ÚR nem engedett szülnöm, menj be a szolgálómhoz, talán az ő révén lesz fiam” (1Móz 16,2)? De másutt is kutathatunk magyarázat után.

Mindenki azt csinálta, amit jónak látott

Sámuel egyfajta hidat képez a bírák és a királyok kora között. Márpedig a Bírák könyve ezzel a mondattal fejeződik be: „Abban az időben nem volt király Izráelben. Mindenki azt csinálta, amit jónak látott” (Bír 21,16). Nem lehet, hogy ez az életstílus vezette Elkánát is és ezért próbálta így, a maga módján megoldani a gyermektelenség kérdését? Persze azért a látszatra is ügyelt, mert évente egyszer megjelent az Úr színe előtt imádság és áldozatbemutatás céljából (1Sám 1,3). De várjunk csak? Hát nem azt írja elő a törvény, hogy háromszor kellene ezt tenni? „Évenként háromszor jelenjék meg minden férfi az ÚRisten színe előtt!” (2Móz 23,17). De akkor Elkána miért csak egyszer jelenik meg? Talán pont azért, mert ő ebben a kérdésben is a keserű megállapítás szerint cselekedett, vagyis: „mindenki azt csinálta, amit jónak látott”. Szomorú, de ez a felfogás érvényesült még a főpap családjában is (1Sám 2,12). 

Isten kezében

Vegyük most szemügyre Annát, akinek – így fogalmaz az ige – az Úr bezárta a méhét. Hogy mennyire nem volt irigylésre méltó ennek a nőnek a helyzete, jól kifejezi a következő igevers: „Vetélytársa is sokat bosszantotta őt, hogy felingerelje, mivel az ÚR bezárta a méhét” (1Sám 1,6). Ez a történet sokkal hihetőbb és életszerűbb számomra, mint a poligám mormon családokról készült film. Itt ugyanis kendőzetlenül kimondja az író: Peninná vetélytársa volt Annának, és tudatosan bosszantotta őt pont úgy, mint Hágár Sárát. Peninná talán évről évre szülte a gyerekeket, Anna pedig terméketlen maradt. Hogy miért? Kissé bosszantó az a félmondat, amit egymás után kétszer is olvashatunk: „az Úr bezárta a méhét”. Mintha Isten a vádlottak padjára lenne ültetve, mintha azt mondaná a szöveg: Anna nem szült és ez Isten hibája, hiszen ő zárta be a méhét. Hát szabad ezt? Szabad ilyet mondani? Azt hiszem, hogy a kérdéses mondatot nem feltétlenül kell szemrehányásként értelmeznünk. Értsük inkább így: bezárt méhem ajtajának kulcsa Isten kezében van. Anna ezért kér Istentől segítséget és nem a természetgyógyászoktól, varázslóktól, bálványoktól, mert tudta, hogy nem náluk van méhe ajtajának kulcsa.

A karácsonyi történetben találkozunk egy másik bezárt méhű asszonnyal, Erzsébettel. Már-már lemondott a gyermekáldásról, amikor Isten elővette a kulcsot és megoldotta vele a problémát. A mi életünkben is vannak, lehetnek zárt ajtók. Nem kell minden kulcsot kipróbálni, nem kell fűhöz-fához szaladni, vagy azt tenni „amit jónak látok”. Inkább imádkozni kell és hinni, hogy Istennél ott van a kulcs az én zárt ajtómhoz is.

A megbecsült házasság

„A házasság jó dolog, csak kicsit sokáig tart” – mondta Eötvös József, aki egyébként maga is öt gyermek – köztük Eötvös Ignác és Loránd – édesapja volt.

Egy közismert magyar pszichológus szerint azért lehetett Eötvösnek ilyen érzése, mert amikor a házasság létrejött, nem ilyen „irdatlan időmennyiségre” lett tervezve. „Az emberek akkoriban sokkal rövidebb ideig éltek: a nők a szülésbe haltak bele, a férfiak a háborúkba vagy valamilyen járványba. Az életmód, a táplálkozási szokások sem a hosszú életet szolgálták. Vagyis a holtomiglan-holtodiglan jóval kevesebb évet jelentett; tíz, tizenöt évet. Ehhez képest, ha minden jól megy, akkor a mai házasságok akár ötször ennyi ideig is eltarthatnak ... Ha én valami tótumfaktum lennék, elrendelném, hogy a házasságok öt évre köttessenek, ami után mindenféle válási procedúra nélkül el lehessen válni”.

Szerintem pontosan így éreztek azok a farizeusok is, akik ezzel a kérdéssel keresték meg Jézust: „Szabad-e az embernek bármilyen okból elbocsátania a feleségét?” (Mt 19). Hogy mi a válasz? Az ószövetségi ige meglehetősen sejtelmes: „Ha valaki feleségül vesz egy lányt, és férje lesz annak, de később nem találja kedvére valónak, mert valami ellenszenveset talál benne, akkor írjon válólevelet, adja azt az asszony kezébe, és úgy küldje el a házából” (5Móz 24,1). Milyen érdekes, hogy a farizeusoknak ez az ige jutott eszébe és nem az, hogy az ember miután elhagyta apját és anyját, ragaszkodik feleségéhez. De miért is kellene ragaszkodni ahhoz, akiben van valami „ellenszenves”? Logikus a kérdés nem? És az, hogy ha nem működik egy kapcsolat, ne erőltessük; írjunk egy válólevelet és kezdjük újra az életet máshol, mással – ez is logikus nem? Korunk emberének mindenképpen.

Ismerjük Jézus válaszát, aki nem osztotta sem a farizeusok, sem az általam idézett pszichológus véleményét. Isten nem öt, vagy tíz évre tervezte a kapcsolatokat. Csendesen jegyzem meg: Ádám, vagy Noé házassága évszázadokon át tartott – és nem írtak válólevelet. Mi se tegyük, inkább „Legyen megbecsült a házasság mindenki előtt, és a házasélet legyen tiszta!” (Zsid 13,4).

A látók útja

Márk 10,46-52, Bartimeus története.

Sülysáp, 2013. 10. 27.

De én akkor is elmegyek!

Reggel a feleségem kísérte iskolába a gyerekeket. Már éppen indultak volna, amikor a legkisebb, a három éves Bítia kijelentette: "Én is elmegyek!". Ezt mi nem akartuk, mert még pizsamában volt, nem mosakodott meg és egyébként is, odakint nagyon lehűlt a levegő. Ő viszont nem tágított. Nagyjából a következő párbeszéd zajlott feleségem és közte:

- Én is el akarok menni!
- De még korán van...
- De én akkor is elmegyek! (Ettől kezdve sírva)
- De még nem öltöztél fel, a többieknek pedig indulni kell.
- De én akkor is elmegyek!
- De nagyon hideg van odakint...
- De én akkor is elmegyek!
Csak nem akart tágítani. Magára tekert egy sálat, aztán mezítláb ment a többiek után. Én szaladtam ki érte, különben képes lett volna kimenni az utcára is.

Hol és mikor veszítettük el ezt a "De én akkor is elmegyek!" indulatot? Mióta érdekel bennünket az, hogy korán van, hogy hideg van, és hogy nem megfelelő az öltözetünk, a külsőnk? Már Pál is azon panaszkodott, hogy senki sem volt mellette. Persze, hogy nem, mert senki nem vállalta fel a hozzá vezető út kockázatait. Jézus egy példázatot is elmond, melyben olyan embereket emleget fel, akik mindenfélére hivatkoztak, csak hogy elháríthassák a vacsorameghívást. Nekünk is megvannak, meglehetnek a kifogásaink, hogy mikor, miért nem megyünk gyülekezetbe, özvegyeket, árvákat látogatni, sebet bekötözni, a szegényeknek evangéliumot hirdetni, a félholt mellé lehajolni, a foglyokat szabadon bocsátani...
Ma reggel tanultam a lányomtól: De én akkor is elmegyek! Itt fáj, ott fáj, hideg van, fáradt vagyok - de én akkor is elmegyek! Így szeretnék hozzáállni a Krisztus ügyéhez.

Én ilyen barátot szeretnék

"Saul mindennap kereste (Dávidot), de az Isten nem adta őt kezébe" - olvassuk az 1 Sámuel 23-ban. Aztán két verssel később egy meglepő fejleményről tudósít az ige: "Felkelt Jonatán, a Saul fia, és elment Dávidhoz az erdőbe, és megerősíté az ő kezét az Istenben". Vagyis: hogy létezik az, hogy Saul az egész "kémelhárítást" bevetve sem találja Dávidot, miközben Jonatán egyszerűen felkel és minden különösebb erőfeszítés nélkül rátalál barátjára? A válasz az előző mondat utolsó szavában rejlik: barátok voltak. Ezt a történetet olvasgatva fogalmazódott meg bennem, hogy milyen is a jó barát, illetve én milyen barátot szeretnék magam mellett tudni. 

Szeretnék egy olyan barátot,

• aki tudja, hogy hol rejtőzöm;
• aki tudja mi a fájdalmam, gondom, vagy épp az örömöm;
• aki tudja, hogy ki, hogyan és mivel bántott meg;
• aki nem akarja egy imával megoldani a bajom, hanem időt és energiát szán a megerősítésemre;
• aki számára a lelkigondozás nem kegyes kötelesség vagy egyfajta szolgáltatás, hanem az őszinte barátság szeretetteljes megnyilatkozása;
• aki felvállal engem még az életemre törő Saulok előtt is;
• aki akkor is látja bennem Isten választottját, amikor én az erdőben gubbasztok;
• akiben akkor is megbízom, amikor ő azokkal van, akikben nem tudok megbízni;
• aki emlékeztet Isten kijelentéseire akkor, amikor én az életem felől aggódom;
• aki nem ad Saul kezébe, jóllehet pontosan tudja hol rejtőzöm;
• aki nem él vissza titkon mondott szavaimmal és könnyeimmel sem;
• aki időt szán rám és nem az óráját lesi miközben hozzá beszélek;
• aki nem egy velős mondaton gondolkozik miközben a szívem titkait és fájdalmait osztom meg vele, hanem engedi, hogy a Szentlélek tanácsolja;
• aki nem sértődik meg ha elfeledkezem a születésnapjáról;
• akivel jó lenni, mert keze Isten kezében van.

És végül még valami: én is szeretnék valaki számára ilyen baráttá válni!

A bizalom ára

Isten kertet ültetett Édenben, s benne elhelyezett egy titokzatos fát is: a jó és gonosz tudásának fáját. A növény pontos helyét Évától tudhatjuk, aki ezt mondta a kígyónak: "annak a fának a gyümölcséből, mely a kert közepén van, azt mondta Isten: ne egyetek abból, meg se érintsétek, hogy meg ne haljatok".

Van a lakásunkban néhány dolog, ami nem gyerek kezébe való. Na már most gyerekből nálunk négy is akad. Mi a megoldás? Hogy akadályozzuk meg, hogy a számunkra fontos holmik az ő kezeik között landoljanak? Először is elmagyarázzuk, hogy mit miért nem szabad, aztán keresünk egy olyan helyet, ahol szemeik elől elrejtve tárolhatjuk a dolgainkat. Általában beválik a taktika.

Érdekes módon Isten nem így gondolkodott. Édenben volt egyetlen fa, amiről nem volt szabad enni. A Teremtő helyében én egy magas hegycsúcsra, esetleg egy dühöngő folyóval körbezárt szigetre, vagy legalább a kert egy eldugott sarkába ültettem volna a jó és gonosz tudásának fáját. Isten miért nem tett így? Miért a kert közepére tette azt a fát, ahol naponta láthatta, körbejárhatta az ember, és ahol naponta kísértésbe eshetett? Miért? Egyetlen válaszom létezik a kérdésre: mert megbízott az emberben. Amikor hét lakatot teszek a szekrényemre azért, hogy a gyermekem, vagy bárki más ne férjen hozzá a dolgaimhoz, ezzel azt fejezem ki: ez az enyém, neked ehhez semmi közöd, és egyébként sem bízom benned annyira, hogy szekrényemet nyitva tartsam előtted.

Tudjuk ma egyáltalán, hogy mit jelent megbízni valakiben? Létezik a bizalomnak ez az ősi fajtája, amikor semmit nem takargatunk, nem rejtegetünk, amikor nyílt lapokkal játszunk? Létezik ilyen ma, amikor ajtónkat hét lakattal zárjuk le és riasztóval meg vérebekkel védjük amiről úgy gondoljuk, hogy minket illet?

Két hete visszavittem az üzletbe egy tintapatront, amivel tíz oldalnál többet nem tudtam kinyomtatni. Csak ekkor vettem észre, hogy a szavatossági ideje lejárt. Amikor az üzletvezető meglátta a patront és meghallotta a reklamációt, azt kezdte el fejtegetni, hogy egy hét alatt is ki lehet nyomtatni a festéket egy patronból, mert járt ő már úgy - mondta -, hogy valaki így bánt el vele. Gyanús lettem neki. Talán én is rá akarom szedni? - gondolhatta. Rosszul esett a meggyanúsítás, de őt is meg kell értenem, hiszen valaki előttem már kitaposta az utat: a bizalmatlansághoz vezető utat.  

A világ nem sokkal volt különb kétezer éve sem, akkor, amikor Isten Fia itt járt a földön. Ebben a bizalmatlansággal megterhelt világban ő így fordult az emberhez: Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok... Mit jelent ez? Talán pont azt, hogy az Édenben elvesztett bizalom helyreállítható, ha mi is akarjuk. Istenen nem fog múlni!

Nem divat a gyerek

Az alábbi cikket nem azért közlöm, mert nekem négy gyermekem van. Ha nem lenne, valószínűleg akkor is ezt tenném. Hogy miért? Mert én is úgy érzem: divattá válik a gyermektelenség. Az alábbiakban érveket és ellenérveket olvashatunk különösebb állásfoglalás nélkül. Azért egy állásfoglalás mégiscsak hadd szerepeljen itt: hitem és véleményem szerint Isten nem vonta vissza az embernek adott első parancsát: szaporodjatok és sokasodjatok. Számomra ez a mérvadó - gondolom ez sejthető volt. Az írás a Hetekben jelent meg. 

Évtizedek óta akarnak a nők egyenrangú szerepet betölteni a társadalomban. Most, hogy ez – néhány olyan részlettől eltekintve, mint például a javadalmazás – megvalósulni látszik, újabb fejezet nyílik a „mihez van jogom?” című vitában is. Az abortusz, mint „emberi jog” után a következő lépcső, hogy a társadalom elfogadja: egy nő se nem önző, se nem felelőtlen, ha kijelenti, hogy egyáltalán nem szeretne gyereket vállalni, és helyette inkább az úgynevezett „teljes életet” választja.

A régi vágású társadalmakban, mint az amerikai is, a születésszám visszaesésével egyre nagyobb nyomás nehezedik a nőkre, akiktől a társadalom legnagyobb része azt várja, hogy több gyermek vállalásával oldják meg a problémát. Pamela Smock, a Michigani Egyetem társadalomtudományi központjának munkatársa szerint a „gyermektelen” jelző mindenekelőtt a nőkre vonatkozik, akiknek a gyermekvállalásra aktív éveit egyértelműen 15-től 44 éves korig határolják be, és úgy tűnik, egy nőt sokkal hamarabb ellátnak a köznyelvben ezzel a „tulajdonsággal”, mint egy olyan férfit, akinek az első gyermeke 65 éves korában születik.

Annak ellenére, hogy a gyermekholmi-üzlet sosem látott virágzást él át, egy nemrégiben elvégzett Pew Research Center-felmérés arra az eredményre jutott, hogy az amerikai társadalomban a gyermekvállalási kort maguk mögött hagyó hölgyek között a ’70-es évek 10 százalékos adatával szemben 2011-re már minden ötödik tölti be a 44-et úgy, hogy nem vállalt gyermeket. Pedig az elvárás igen nagy. Jonathan V. Last, a The Weekly Standard újságírója például meglehetősen ellentmondásos könyvet írt a témában What To Expect When No One’s Expecting (Mit várhatunk, ha senki sem vár gyermeket) címmel, ahol azt rója fel a gyermekteleneknek, hogy önzők, és nem kevesebb múlik rajtuk, mint az amerikai gazdaság tudatos rombolása az által, hogy miattuk csökken a jövő fogyasztói és adófizetői létszáma.

Talán az erősödő társadalmi nyomásra válaszul, talán meggyőződésből, mégis egyre több ismert nő nyilvánul meg úgy, hogy az igazi teljes élet csak gyermekek nélkül lehetséges. Harmadik hete tartja magát a legolvasottabb cikkek között a Time magazinban megjelent összefoglaló anyag, amely azokat a hölgyeket mutatja be, akik szándékosan hagyták ki az éle­tükből a gyermekeket. A Daily Mail brit bulvárlap is foglalkozott a kérdéssel, abból az aspektusból világítva meg a témát, hogy inkább azok az intelligens nők, akik tudatosan nem vállalnak gyermeket. A Daily Mail cikke azt állítja, hogy az intelligenciahányados növekedésével 15 pontonként 25 százalékkal csökken a hölgyek gyermekvállalási kedve. Anglia nemzeti demográfiai adatait elemezve a London School of Economics kutatója, Dr. Satoshi Kanazawa szintén arra a következtetésre jutott, hogy minél intelligensebb egy nő, annál kisebb az esélye annak, hogy gyerme­ket akar vállalni.

Természetesen az említett magazinok olvasóinak nagy része jobban ismeri Oprah Winfreyt, Cameron Diaz vagy Eva Mendes színésznőket – akik ugyancsak konkrétan kijelentették, hogy kihagyják az életükből az anyai örömöket –, mint a példaként hozott Lucy Worsley történészt. Ezek a hölgyek, ha túl sok közös nincs is bennük, abban mindenképpen egyetértenek, hogy nem tudnák azt az életvitelt folytatni gyermekkel az életükben, amit most folytatnak. A cikket kommentelők viszont rátapintottak a kérdés egyik kényes pontjára, mégpedig arra, hogy vajon ezek a hölgyek mit csinálnak majd 85 éves korukban. Özvegyen, család híján már semmi más nem marad nekik, csak a „szépre” emlékezni – egyedül.

A Time magazin is erősen abba az irányba viszi a kérdést, hogy tulajdonképpen tényleg nem probléma, ha egy nő úgy dönt, inkább kihagyja az életéből a gyerekekkel kapcsolatos bonyodalmakat. Az újság vezércikke egy olyan sztorival indul, ahol az első számú indok a gyermekvállalás elhagyására, hogy az érintett hölgy nem akar az anyja sorsára jutni, aki egész nap a gyerekeit látta el, és miután azok lefeküdtek, éjjel varrt, hogy legyen pénzük a napi betevőre. Természetesen egy ilyen édesanyának valóban nincs ideje saját magára abban az értelemben, ahogy a mai „modern” életvitelben az megfogalmazódik.

A média mintha kezdené felkarolni azt a vélekedést a nőkről, amely felmenti őket a társadalmi felelősség alól. A brit Daily Mirror-ban is cikkeztek arról, hogy nem korrekt dolog megbélyegezni azokat a nőket, akik szándékosan nem vállalnak gyermeket, ezek a hölgyek ugyanis nem önzők. Ám az érvek, amelyeket ennek alátámasztására felsorakoztatnak, egytől egyig arról szólnak, hogy az anyaság hogyan nem illeszkedne bele az érintettek életritmusába vagy a jövőről alkotott elképzeléseibe. Objektív érveket sehol sem olvashatunk: sem a Daily Mirrorban, sem a Time magazinban a vezércikk mellé alátámasztásul megjelentetett gyermektelen hölgyek publicisztika jellegű írásaiban.

A lelkiismeret felmentését próbálja alátámasztani az az online szavazás is, amely igyekszik kipuhatolni, mit is gondolnak a Time olvasói a témáról. Az első kérdés arról szól, hogy vajon önzőnek tartjuk-e azokat, akik szándékosan nem vállalnak gyermeket. A válaszadók 92 százaléka szerint ez nem önző dolog. Ezeknek az embereknek 38 százaléka már odáig megy, hogy a gyermek boldogtalanságot okoz az ember életében, és 54 százalék vigasztalja azzal magát, hogy ha csökken is a gyermekszám, a társadalom alkalmazkodni fog a helyzethez.

Ebben az érvelésben azonban már a bevándorlókkal együtt számolt növekedési rátával kalkulálnak, amely szerint a következő néhány generáció még növekedést eredményez a társadalomban, és nem csökkenést. Így a Time cikkírói szerint nem igaz az az érv sem, hogy a gazdaság összeomlana az adófizetők és a fogyasztók számának csökkenésétől, hiszen a 65 év fölöttiek száma 2060-ra még mindig csak a társadalom 22 százalékát teszi majd ki a mostani 15 helyett, ami egy politikai probléma, és nem veszélyezteti létében az amerikai társadalmat.

A következő igen súlyos érv a gyermektelenség megideologizálására, hogy egy gyermek felnevelése egyre nagyobb anyagi terhet ró a szülőkre, ezért azok sem vállalnak egynél többet, akik egyébként akarnak gyermeket. Ekkor ugyanis sokkal többet kell a gyermekekre fordítani, mint a jövedelmük harmada – ami az egygyermekes háztartásokra jellemző Amerikában. A cikksorozat érvrendszerét azonban minden publicisztikai erőfeszítés ellenére alapjaiban rendíti meg a Time vezércikkét jegyző ismert gyermektelen újságírónő, Lauren Sandler egyetlen mondata: „Negyvenedik születésnapi kívánságom, hogy az lehessek, aki szeretnék lenni, anékül, hogy szükségét érezném az emiatti ma­gya­ráz­ko­dás­nak.”

Keleten a helyzet

Hazánkban is egyre inkább jellemző, hogy a fiatal párok kevesebb gyermeket vállalnak, mint amennyi a népességfogyás megakadályozásához elegendő volna. A Demográfiai Portré már 2009-ben alapvető indokként nevezte meg ebben a folyamatban, hogy „az individuális célok megvalósítása ma sokkal inkább háttérbe szorít más célokat, mint korábban”. A nők egyre később jutnak el abba az életfázisba, amikor már a tanulással vagy karrierépítéssel szemben a családalapításra koncentrálnak, és az élettársi kapcsolatok sem pozitívan befolyásolják a gyermekvállalási tendenciákat. Nálunk ráadásul sokkal nagyobb súllyal esik latba a megélhetés is, mint Amerikában, egyre inkább jellemző, hogy az egzisztenciális bizonytalanság miatt mondanak le a gyermekekről a fiatal párok, még akkor is, ha egyébként a családalapítási szándék mindkét fél esetében megvan.

Jót hallani jó!

Még a nyár elején jelzést kaptam Kunszentmiklósról, hogy lenne a Kikötő gyülekezetben valaki, akit szeretnének presbiterré avatni. Az ünnepségre augusztus 18-án került sor, melyen hivatalból is ott kellett lennem. Örülök, hogy így alakult.

Az istentisztelet lezajlott, a fiatalembert felavattuk, áldást kértünk rá és családjára. Az összejövetel végén egy asszony odajött hozzám és a következőket mondta: "Ez a János annyira szolgálatkész. Mindig lehetett rá számítani. Én is neki köszönhetem, hogy itt vagyok a gyülekezetben, mert foglalkozott velem, nem engedte, hogy elmaradjak."

Talán különösebb bizonygatás nélkül is hihető, hogy szolgálatom alatt hallottam már éppen elég rossz hírt mások gyengeségéről, hibáiról, vétkeiről. Üdítő kivétel, amikor azért keresnek fel, hogy valakiről jót mondjanak. Talán János apostol is emiatt örvendezett annyira harmadik levelében, amikor így írt: "...felettébb örültem, amikor atyafiak jöttek és bizonyságot tettek a te igazságodról, úgy, amint te az igazságban jársz. Nincs annál nagyobb örömem, mintha hallom, hogy az én gyermekeim az igazságban járnak. Szeretett barátom, híven cselekszel mindenben, amit az atyafiakért, és pedig az idegenekért teszel, akik bizonyságot tettek a te szeretetedről a gyülekezet előtt; akiket jól teszed, ha Istenhez méltóan bocsátasz útjukra." (3Jn 1,4-6)

Az apostollal együtt én is hálát adok Istennek, hogy ma is vannak olyan szolgái, akikről mások jó bizonyságot tesznek, mert Istenhez méltóan élnek és cselekszenek. Legyenek mind többen ilyenek Krisztus követői közül!

Együtt sírtunk, együtt örülünk

Nem ismertem Lászlót. Csak néha hallottam róla, általában vasárnap délelőtt, amikor istentiszteletünkön az imakérések hangoztak el. Ekkor mondta-kérte felesége, hogy imádkozzunk érte, mert beteg. Tényleg beteg volt. Halálosan beteg. A múlt héten szerdán vettünk tőle búcsút.

Roma temetés volt. Tíz óra előtt néhány perccel értünk oda a ravatalozóhoz, ami teljesen üres volt. Csak egy tábla, rajta az elhunyt nevével jelezte, hogy jó helyen járunk. De hol vannak a gyászolók? - kérdeztük a temetkezési vállalkozást vezető hölgytől, aki minden különösebb unszolás nélkül válaszolt. Majd jönnek - mondta -, ha a háztól ideérnek. A halottat ugyanis először a családi háznál ravatalozták fel, ahonnan cigányzenészek kíséretében indult a gyászmenet a temetőbe. Már elmúlt tíz óra és még mindig csak magunkban voltunk. A már említett hölgy közben szóval tartott minket. Megkérdezte kik vagyunk. Pünkösdiek - hangzott a válasz. Hát ő még csak nem is hallott rólunk - folytatta, majd gyorsan hozzátette, hogy ő katolikus. A családban mindenki az. A temetést is egy katolikus pap vezeti, most került ide Erdélyből. Ő rendes, nem úgy, mint a másik. Az már kikelt volna magából, az akkor is elkezdte volna tízkor a szertartást, ha senki nincs itt a gyászolók közül - mondta az asszony, mi meg hallgattuk, nem is tehettünk mást.

Tíz óra után talán tíz perccel végre megérkezett a gyászmenet nagybőgővel, hegedűvel. Tarka-barka gyásznép volt ez. Mi fekete ruhákba öltöztünk, de mint kiderült, a cigányoknál nem ragaszkodnak ehhez a színhez. Volt, aki térdnadrágban és papucsban jött, más meg kilós aranylánccal a nyakában. Sajnos olyan is akadt, aki ittasan. Bizonyára bánatában itta le magát. Ő volt a leghangosabb. Behajolt a nyitott koporsóba és csókolgatta az elhunytat. A pap egy ideig állt, várta, hogy szóhoz juthasson, de hiába. Aztán egy alkalmasnak látszó pillanatban elkiáltotta magát, hogy: én elmondom amit szeretnék, aztán utána maguk folytathatják. Belementek az alkuba.

A pap keresztet vetett, énekelt, majd elővett egy papírt, melyen az elhunyt rokonainak nevei voltak. Valószínűleg a papírra a család valamely tagja írta fel a neveket, mert a plébánosnak komoly energiát kellett kifejtenie, hogy kibogozza, kit hogy hívnak. A szertartás közben odajött hozzánk egy asszony, egy hívő roma asszony. Egy kicsit idejövök, mert én itt, közöttetek érzem jól magam - mondta. A pap valóban hamar befejezte mondandóját, a sírkertbe ennek ellenére csak nagy sokára tudtunk elindulni. Néhány gyászoló ugyanis nem akarta engedni, hogy lecsukják a koporsót. Végül aztán sikerült, de miután betették azt az autóba, ketten hárman mellé furakodtak és ismét felnyitották a fedelét.

Mi a tömeg végéhez csatlakoztunk. Sokan talán nem is értették, mit keres itt ez a néhány sápadt arcú. A magyarázatunk egyszerű: a testvérünk férje halt meg. Mi összetartozunk! Ezt az özvegy is így gondolta. A temetés végén síró szemekkel jött oda hozzánk, hogy megköszönje jelenlétünket. Elmondani sem tudom, hogy milyen jól esik, hogy itt voltatok. Nekem ti vagytok a családom - mondta sírva, mi meg sírtunk vele együtt.

A temetés óta volt egy istentiszteletünk. A gyászoló özvegy is ott volt, de jöttek vele mások is. Néhány számomra ismeretlen roma asszony. Az istentiszteleten a bűnös nő történetéről meséltem. Az alkalom végén odajött az egyik fiatalasszony, aki azt mondta: én nagyon bűnös vagyok. Szükségem van az Úr Jézusra, akarom, hogy a lelkem megnyugodjon... Közben folytak a könnyei. Aztán odajött az édesanyja is, aki komoly hívő. Szemében ott volt az öröm fénye, de tudta: lánya számára ez nem a megérkezés, hanem az elindulás pillanata. Együtt örültünk épp úgy, mint amikor saját gyermekünk teszi meg első, bizonytalan lépteit, mert tudjuk, hogy valami elkezdődött. Igen, valami talán tényleg elkezdődött. Hiszem, hogy így van. Izgatottan várom a folytatást!

Vacsoracsata - kicsit másképp

Kedves barátom, Josua! Tudod, hogy nehezen szánom rá magam az írásra, de most meg kell tennem, mert valami fontos dolog történt az életemben. Történetemet egy nővel kezdem, akiről azt mondják, bűnös. Persze, hogy az. Egy prostituált nem is lehet más. Nem is értem, hogy süllyedhet odáig egy ember, hogy áruba bocsássa a testét! Förtelem! Micsoda világban élünk!?

Hallottam ennek a nőnek az anyjáról, aki szintén ezt a mesterséget űzte. Még azt sem tudta, hogy ki a gyermekének az apja. Persze az sem segített volna rajta, ha tudja, mert a férfi úgysem vállalta volna fel tettét és gyermekét. Neki csak egyetlen éjszakára kellett a nő. Nem szép amit ez az ember tett, de szerintem mégsem ő a hibás, hiszen a nő kínálta fel magát, ő ajánlkozott némi pénzért. Ha ehelyett megtanul háztartást vezetni, ha a többi rendes lányhoz hasonlóan férjhez megy és gyerekeket szül, akkor nincsenek ezek a szörnyű következmények. Ó, Istenem, miért ilyen elvetemültek az emberek? Miért süllyednek a bűn mocsarába ahelyett, hogy szent és tiszta életet élnének?

A múlt héten egy kellemetlen élményben volt részem. Vacsorára hívtam egy különleges rabbit. Sok mindent másként lát-gondol, mint általában a rabbik, ezért is voltam rá kíváncsi. Egy sor kérdést akartam neki feltenni, de a dolgok irányítása teljesen kicsúszott a kezeim közül. Történt ugyanis, hogy miután leheveredtünk az asztal mellé, berohant a szobába a már említett nő. A bűnös nő. Teljesen ledermedtem. Nem voltam felkészülve ilyen jelenetre. A kellemetlenségek sora azonban ezzel nem ért véget. Először azt hittem, hogy némi kenyeret akar koldulni, de szándéka más volt. A rabbihoz futott, lekuporodott a lába mellé és sírt. Még jó, hogy nem hozzám jött oda, mert én biztos, hogy arrébb rugdosom. Hogy jön ahhoz ugyanis egy ilyen nő, egy bűnös nő, hogy megérintsen engem? Gyermekkorom óta arra neveltek, hogy tartsam be a törvényt. Minden igyekezetemmel ezen vagyok. Rendszeresen böjtölök, jótékonykodom, adakozom, tudom az összes imát, részt veszek a templomi összejöveteleken... Ha valaki, akkor én tudom, hogy mennyi áldozatba és erőfeszítésbe kerül az Isten útján való járás. Aki pedig nem hajlandó meghozni ezt az áldozatot, hanem magát pénzért áruba bocsátja... Nos, az ilyen emberhez nekem semmi közöm. Az ilyen ember ne csókolgassa a lábamat, ne érintsen meg.

A rabbi viszont nem szólt semmit. Idegesített a csend. Rendre kellett volna utasítania a nőt. Nem lett volna szabad megengednie, hogy ilyen jelenetet rendezzen, hogy sírjon és a lábait csókolgassa. Mérges voltam. Hogy ne lettem volna az, hiszen ez a nő tönkretette az esténket. Nem lehet úgy vacsorázni és beszélgetni, hogy közben egy nő ott szipog! Viszont ami ez után történt! Alig találok szavakat. A rabbi ugyanis ahelyett, hogy a nőt megfenyítette volna, nekem kezdett prédikálni. Volt két ember - mondta. Az egyik adós volt ötven, a másik ötszáz pénzzel, de a hitelező mindegyiknek elengedte az adósságot. E kettő közül melyik szerette jobban a hitelezőt? - tette fel a kérdést. Te mit válaszoltál volna? Tudtam, éreztem, hogy ez csapda, de erre a kérdésre nem lehetett más választ adni mint ezt: az, akinek többet engedett el. Soha eddig nem éreztem magam olyan kellemetlenül, mint akkor, ott, a válaszom után. A rabbi ugyanis ezt mondta: "Bejöttem a te házadba, az én lábaimnak vizet nem adtál: ez pedig könnyeivel öntözte az én lábaimat, és fejének hajával törölte meg. Engem meg nem csókoltál: ez pedig az időtől fogva, hogy bejöttem, nem szűnt meg az én lábaimat csókolgatni. Olajjal az én fejemet meg nem kented: ez pedig drága kenettel kente meg az én lábaimat. Azt mondom neked: Neki sok bűne bocsáttatott meg; mert igen szeretett; akinek pedig kevés bocsáttatik meg, kevésbé szeret."

Kedves barátom! Tudod, hogy járatos vagyok a vitákban és nem jellemző, hogy engem bárki is sarokba szorítson. Ha nem tévedek, ez még soha nem is fordult elő. Egészen eddig. Miután Jézus, a rabbi elmondta kifogásait, nem jutottam szóhoz. Annyira szerettem volna válaszolni valamit, annyira szerettem volna megcáfolni őt, de egyszerűen nem ment. Hogy ez a nő szeret, ráadásul jobban, mint én? Annyira abszurd volt ez a feltételezés, hisz ez a nő eddig csak a testével szeretett - ha azt lehet szeretetnek nevezni. Egyfolytában az zsongott bennem, hogy ez a nő bűnös, szennyes, hogy itt én vagyok a jó ember és ő a rossz... De nem tudtam megszólalni. Ebben az atmoszférában - bármilyen furcsa is - én kezdtem rosszul érezni magam. Jézus azt mondta a nőnek, hogy megbocsáttattak bűneid. És tudod, ez nem üres szólam volt. Én láttam már ezt a nőt, tudom milyen volt az arca, és láttam, hogy milyenné lett. Ennek a nőnek ragyogni kezdett a tekintete. Sőt, ha őszinte akarok lenni, be kell vallanom: irigyelni kezdtem őt. Teljesen abszurd nem? Én, aki mindig minden elvárásnak igyekeztem megfelelni, irigyelni kezdek egy nőt, akinek az élete romokban hever. Tudod mire jöttem rá? Hogy egész életemben azt a békességet kerestem, amit ez a nő ott, az én házamban a Jézus lábainál megtalált.

Szeretném újra meghívni a rabbit. Már nincsenek kérdéseim, nem akarom sarokba szorítani, egyszerűen szeretném őt meghallgatni bármiről. És tudod mit? Ha ezt a nőt is magával akarja hozni, ám legyen. Gyere el te is. Látogass meg, ülj le velem és a rabbival az asztalhoz és megérted mindazt, ami bennem zajlik. Némelyek azt mondják, hogy ő a Messiás. A múlt heti találkozás óta egyre sűrűbben jut ez eszembe. Lehet, hogy a Messiást láttam vendégül? Hiszen ki más bocsáthatná meg a bűnöket? Jósua, kedves barátom, azt hiszem, hogy én már tudom a választ.

A konyha

Meg kell mondanom, de hogyan? Én nem akarok haragot, sértődést, de szeretném, ha jobban működnének a dolgok. Sokkal jobban. Annyit hallgattam, nyeltem, tűrtem már, annyiszor reméltem, hogy magától is rájön, hogy ez így nem mehet tovább, de mindhiába. Nekem szükségem van rá, akarom, hogy időt töltsön velem, de ő mást szeret. Nem, nem valakit, inkább valamit. A konyhát.

Azt mondja, hogy miattam és értem történik minden. Miattam tölt ott órákat, miattam főz, süt, mosogat, de közben nem tölt velem időt. Legalábbis nem eleget. Én szeretném, ha néha csak zsíros kenyeret ennénk paradicsommal meg teával, de ő ebbe nem nyugszik bele. Ő igazi háziasszony, aki mindig kitesz magáért. Elképesztő, hogy mennyi finomságot tud készíteni! Ó, azok a levesek, sültek, sütemények... Nem is értem, hogy hol és mikor tanult meg ennyi receptet. Nekem a palacsinta is gondot okoz, de neki... Ő egészen más. Ráadásul nem csak sütni-főzni tud, hanem a részletekre is figyel. Soha nem teszi csak úgy az ételt az asztalra. Ott a terítőnek, az asztali díszeknek és a terítéknek mindig összhangban kell lennie. De akkor miért panaszkodom?

Kora délután nekiáll a vacsorának, aztán leülünk, eszünk, majd ő feláll és mosogat. Nem akarja másnapra hagyni a mosatlan edényt. Igaza van. Viszont én ott maradok egyedül az asztalnál egy csomó mondandómmal együtt. Én csak egy dolgot szeretnék kérni tőle: "Ne szeresd jobban a konyhát, mint engem. Ülj le mellém, hallgass meg és én is szeretnélek meghallgatni. Veled akarok lenni. Szeretni akarlak, de ezt nem tudom megmutatni, ha örökké futsz. Nyugodj meg. Nézd meg a testvéredet, ő is háziasszony, mégis tud nyugton ülni."

Igen, ezt szeretném megmondani, de szeretettel. Nem akarok durva, vagy kioktató lenni, ezért csak ennyit mondok: "Márta, Márta, szorgalmas vagy és sokra igyekszel, de egy a szükséges dolog: és Mária a jobb részt választotta, mely el nem vétetik őtőle". 

Nem volt könnyű, de megmondtam. Örülök, hogy így történt már csak azért is, mert Márta történetén keresztül sok-sok háziasszony felismerhette, hogy a konyha soha nem lehet fontosabb, mint a kapcsolatok.  

Mi tartott tíz évig?

A kínai császár elment egy festőhöz, hogy megfestesse vele kedvenc kakasát. Egy délceg kis kakas volt a kedvence, gyönyörű példány, büszke, erős.. A mester elvállalta. Megegyeztek, hogy majd szól, ha kész lesz.  

Tíz év múlva a mester üzent a császárnak, mire az megkereste. A festő műhelyben mindenhol hegyekben álltak a papírok, amin kakasok voltak festve... 

- Ó, kegyelmes császár, tudom, hogy a szépséges, csodálatos kakas miatt jött. Na, jöjjön csak!

Leült, fogta az ecsetet és egykettőre lefestette a kakast, majd megmondta mennyibe kerül. Nem volt olcsó. A császár csak nézett, először szóhoz sem jutott, de fizetett. Amikor aztán szóhoz jutott, megkérdezte:

- Mester, tíz perc alatt lefestette a kakast, miért kellett hát várnom tíz évig?
- Ja, hát lefesteni tíz percig tartott! De megtanulni úgy festeni! Na az tartott tíz évig...

A cipőm

Húsz éves az "Első Szeretet"

Augusztus 3-án ünnepelte a torontói "Első Szeretet" Magyar Pünkösdi Gyülekezet fennállása 20-ik évfordulóját. Ugyan csak egy évig, de boldogok vagyunk, hogy részesei lehettünk a gyülekezet életének. Az ünnepségen nem lehettünk ott, de egy nekik címzett levélben emlékeztem vissza kiutazásunk körülményeire. Íme a levél:

"Alig hiszem, de már tizenöt éve annak, amikor Makovei János testvér behívott a Bibliai Főiskola (ma Pünkösdi Teológiai Főiskola) egyik irodájába és valami olyasmit mondott, amibe „megcsendült bele mind a két fülem”. Merthogy ezt kérdezte: „A torontói ’Első Szeretet’ Magyar Pünkösdi Gyülekezet testvérisége örömmel venné, ha meghívásukat elfogadva vállalnám az ottani lelkipásztori szolgálatot. Mit szólok ehhez?” Vajon mit szólhattam volna? Néhány szlovákiai bevásárló körúttól eltekintve addig még külföldön sem jártam, ezért elég furcsán hangzott az ötlet, hogy a biztonságosnak tűnő fészkemet elhagyva repüljek át az óceánon. János testvért azonban jobban tiszteltem annál, hogy azonnal nemet mondjak, így hát gondolkodási időt kértem. Nem sokat, csak néhány hetet.

Egy ideig senkinek nem beszéltem erről a lehetőségről, csak belül, a szívem legmélyén vívódtam. Egyszerű lett volna nemet mondani, de nem tudtam. Magam sem értettem, hogy miért nem, hiszen annyi mindenre tudtam volna hivatkozni! Például arra, hogy akkor még nem voltam nős. Induljak útnak egyedül? Ezt nem tudtam elképzelni főleg azért, mert leendő feleségem egyre közelebb került a szívemhez. Úgy éreztem, nem dönthetek egyedül, így be kellett őt avatnom a nagy titokba. Egy arra alkalmasnak tűnő pillanatban vettem hát egy nagy levegőt és meséltem neki az ajánlatról. Hogy amit ezután mondtam az ravaszság, vagy a Szentlélek vezetése volt-e, ma sem tudom igazán, mindenesetre gyorsan hozzátettem: ha megyek, szeretném, ha velem tartana. Hát, valahogy így zajlott az én lánykérésem. Ő elmosolyodott, majd igent mondott.

A János testvérrel való beszélgetésünk óta talán egy hónap telt el, amikor újra ott ültem abban a bizonyos irodában készen a válaszadásra. A sok vívódás és imádság után egyre határozottabban éreztem: igent kell mondanom a felkérésre. Így is tettem, de feltételeim is voltak, szám szerint három. Akkoriban még volt sorköteles katonai szolgálat. Már a papírt is megkaptam, miszerint tanulmányaim befejeztével a hadsereg számítana izmos karjaimra. Kértem János testvért, hogy valamiképpen értessék meg hazánk védelmezőivel, hogy nélkülem is biztonságban van a hon. A második kérésem az volt, hogy a gyülekezet várja meg, míg feleségül veszem szívem választottját; a harmadik kérés pedig így szólt: csak egy évet vállalunk. Így történt, hogy 1998 júniusában levizsgáztam, augusztusban összeházasodtunk, szeptember elején felavattak lelkipásztornak, szeptember 23-án pedig repültünk Kanadába, oda, ahol személyesen senkit sem ismertünk. Volt is bennünk elég szorongás, amikor közeledtünk a torontói repülőtér kijáratához. Vajon hogy fogjuk a tömegben felismerni a testvéreket, hiszen csak fényképeken és néhány videofelvételen láttuk őket. A kérdőjel hamar eltűnt, ugyanis amikor átléptünk a kapun Elizabeth akkorát sikított, hogy nem csak mi, de a fülöp-szigetekiektől az ott tartózkodó kongói bevándorlókig mindenki megtudta, hol várakoznak a magyarok.

Mi csak egy évet töltöttünk ebben az országban. Alig volt időnk megismerni a testvéreket, a szokásokat, az igényeket és már repültünk is vissza. Ez az egy év viszont feledhetetlenre sikeredett és nem csak azért, mert lelkipásztori szolgálatom első éve volt. Újra meg újra leülünk feleségemmel és felemlegetjük akkor szerzett élményeinket. Így nagy szeretettel emlékezünk a Boros házaspárra. A jelenlevők többsége talán nem is ismerte ezt a kedves idős párt, Szilágyi György testvér apósát és anyósát. Még ma is megkönnyezem azt a testvéri közeledést, amit részükről tapasztaltunk. Házukba fogadtak bennünket és olyan tisztelettel vettek körül, melyről ma is azt mondhatom: nem érdemeltük meg.

Példa értékű számomra az a vezetőség melynek tagjai lehettünk. Oláh Sándor és Marika, Szilágyi György és Marika, valamint Elizabeth voltak ennek tagjai. Soha, egyetlen alkalommal sem háborgott egyik testvér a másik ellen. Amikor négyszemközt voltunk, soha nem volt olyan mondanivaló, amit a másik háta mögött kellett volna a fülembe súgni. Köszönöm, hogy így történt. Olyan támogatást kaptunk ezektől a testvérektől, melynek birtokában nem volt nehéz a szolgálat. Ugyanezt elmondhatom Gubco Gyuszi testvéremékről, Sankóról, vagy a Gabnai családról és a guelphiekről, de hosszan folytathatnám még a sort. Ez úton is köszönjük hozzánk állásotokat és azt a testvéri szeretetet, melyről jó újra és újra megemlékezni.

A gyülekezet most ünnepli fennállása huszadik évfordulóját. Ebből a húsz évből és az ottani munkából csak egy egészen kicsinyke szelet a mienk. Eltörpül azok fáradsága mellett, kik előttünk és utánunk szolgáltak a gyülekezetben. Köszönjük, hogy elviseltetek bennünket, hogy szeretettel vettetek körül, és hogy gondoskodtatok arról: soha ne felejtsünk el benneteket. Szeretettel gondolunk hát rátok és ha hiszitek, ha nem, imáinkban hordozunk benneteket. Adjon az Úr Jézus számotokra jó előmenetelt, tegye áldottá munkátokat és jelenlegi lelkipásztorotok, Németi Zsolt és felesége, Izabell szolgálatát. Hisszük, hogy munkájuk, illetve munkátok nem hiábavaló az Úrban.

Ezekkel a gondolatokkal köszönti az ünneplő gyülekezetet az óceán másik oldaláról Cartoletti Norbert és Zsanett, valamint az azóta megszületett gyermekeink: Jonatán, Filemon, Naomi és Bítia."  

Hiszek a KRESZ-ben

"Annyit tudni kell rólam, hogy rendkívül felelőtlenül vezetek, veszélyes helyzetekbe bátran belemegyek, nem tartom karban a kocsimat és nem hiszek a KRESZ-ben" - mondta egyik közismert jelenetében Galla Miklós humorista. 

Elég sok "KRESZ-ateistával" találkozom. Záróvonal? Ugyan, minek az? Sebességhatár? Kit érdekel? - a mozgássérült parkolókról és az egyéb tiltótáblákról nem is beszélve. A jelenlegi adatok alapján úgy fest, hogy Francisco José Garzón Amo is ehhez a típushoz tartozik. "Olyan gyorsan megyek, hogy kikapcsolnak a radarok" - írta Facebook oldalán az 52 éves spanyol mozdonyvezető, akinek felelőtlensége miatt 79 ember vesztette életét. Korábban egy fotót is feltöltött a már említett közösségi oldalra, melyen a sebességmérő 200-at mutatott. A július 24-i baleset is valószínűleg sebességtúllépés miatt történt - 80 helyett 192-vel haladt a szerelvény.

Ha tetszik, ha nem, vannak határok, szabályok, melyeket tiszteletben kell tartani - de ehhez hinni kell a KRESZ-ben. Persze én sem vagyok sokkal különb, mint mások. Sokszor nem értem, hogy miért díszeleg az út szélén az a 30-as tábla, és ki tudja, talán igazam is van. Nem egyszer előfordul, hogy az útkarbantartási munkák végeztével még egy-két napig "ott felejtik" a tiltásokat az illetékes elvtársak. De ez feljogosít arra, hogy az összes KRESZ táblát figyelmen kívül hagyjam?

A lelki életben sincs ez másként. Lehet hivatkozni pedofil papokra meg pénzéhes prédikátorokra, de vajon ezek a kilengések, túlkapások, bűnök, vagy nevezzem őket bárhogy, feljogosítanak arra, hogy figyelmen kívül hagyjam a Biblia összes útmutatását?

Hadd osszam meg egy személyes élményemet. Édesapám hadilábon állt a biztonsági övvel. Teherautó-sofőr volt és egy olyan járművet vezetett, melyben nem volt öv. Amikor átült a személyautóba, mindig figyelmeztetni kellett: apu, az öved nincs bekötve. A válasz általában ez volt: de csak ide megyünk a városba... Aztán amikor feltűnt egy rendőr a színen, akkor volt ám kapkodás! Ő is tudta, hogy a rend őrei nem elégszenek meg a "csak ide megyek a városba" szöveggel meg azzal, hogy "biztosúr, annyira szorít ez az öv". Egyszer én is belefutottam a csőbe. Egyik boltból mentem a másikba, a kettő között nem volt ötszáz méter. Ugyan, minek bekötni az övet? - gondoltam. Kifordultam a sarkon, ahol le is intett a rendőr. Arra sem volt időm, hogy az öv után kapkodjak. Elkérte a papírjaimat, majd ennyit mondott: kérem, legközelebb kösse be a biztonsági övet". Azóta bekötöm, ha kell, arra a 100 méterre is - mert muszáj, mert ez a szabály. Ja, és mert adott esetben életet menthet, talán épp akkor, amikor "csak ide megyek a városba".

A Biblia is rögzít szabályokat: ne ölj, ne lopj, ne paráználkodj, ne tégy hamis tanúbizonyságot... Persze lehet a Facebookon dicsekedni, hogy mennyit loptam, paráználkodtam... De mi van, ha egyszer kisiklik a szerelvény? Talán soha nem fogom elfelejteni a híradók képét, amint a mentőautóhoz kísérik a tragédiát okozó 52 éves spanyol férfit. Ténferegve, sokkos állapotban tántorgott a mentő felé. Nem érdemes feszegetni a határokat, nehogy tragédia legyen a vége, nehogy rámenjen a házasságom, a boldogságom, a jövőm, az örök életem, nehogy a vagányságommal magam és mások életét tegyem tönkre. Hát ezért mondom: én hiszek a KRESZ-ben és remélem, hogy egyre többen leszünk így ezzel.

Mit cselekedjek?

"Harminc évig jártam templomba anélkül, hogy valaha hallottam volna egy prédikációt is a bibliai felelősségemről, hogy törődjek az árvákkal, az özvegyekkel, a szegényekkel és az elnyomottakkal. Megrendültem, mikor végül rájöttem, milyen nagy része szól a Bibliának a mások megsegítéséről. Úgy töltöttem keresztény életem nagy részét, hogy azt gondoltam, hogy a Biblia arról szól, hogy segíthet nekem Isten. Nem csoda, hogy boldogtalan voltam" - írja Joyce Meyer A szeretet forradalma című könyvében.

Bár ne lenne igaza a szerzőnek! Bárcsak azt tudnám állítani, hogy elképzelhetetlen, lehetetlen, hogy valaki harminc évet üljön úgy egy templomban úgy, hogy soha ne halljon mások iránti felelősségéről! Joyce problémája viszont nem egyedüli.

"Mit cselekedjünk?" - kérdezte az érdeklődő sokaság bemerítő Jánost, aki nem sokat tétovázva ezt felelte: "Akinek két köntöse van, egyiket adja annak, akinek nincs; és akinek van eledele, hasonlóképp cselekedjék". (Lk 3,11) Én úgy tapasztalom, hogy a "Mit cselekedjünk?" típusú kérdésekre ma más a válaszunk mint Jánosnak. Mit cselekedj? Hetente egyszer gyere el a gyülekezetbe, ülj le, hallgasd az igét, vedd át Isten áldásait, ha kedved van, vegyél részt valamelyik gyülekezeti munkában és amikor körbeadjuk a kosarat, akkor adakozz. Ennyi és nem több. És hogy miért? Miért csak ennyit kérünk a mai kíváncsiskodóktól? Talán mert félünk. Félünk attól, hogy az izzadságos munkával összegyűjtött templomlátogatók veszik a kalapjukat és elrohannak, ha mi arról kezdünk beszélni, hogy a hívő élet az adásról, önmagunk megosztásáról és mások megsegítéséről szól. Inkább beszélünk az örömökről és áldásokról remélve, hogy így még a látogatottság is növelhető. Egyébként komoly dilemmája ez minden igehirdetőnek, hiszen ne feledjük: olyan időkben kell prédikálnunk, amikor minden az akciókról és a kényelemről szól. Valóban népszerűtlen lehet, ha ezzel szemben áldozathozatalról és a tennivalók listájáról kezdünk beszélni. Mégis, úgy érzem, hogy a félelem nem teljesen reális.

Pál apostol is kérdéssel kezdi Krisztus-követő életét és az ő kérdése sem volt más mint az iménti sokaságé: "Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem?" Márpedig ha valaki eljut eddig a kérdésig, higgyük el, hogy tényleg akar is valamit cselekedni. Mennyivel szegényebbek lettünk volna, ha Pál apostolnak csak ennyit mond Jézus: "Örülök a lelkedben beállt változásnak. Most keress egy gyülekezetet, vegyél részt minden istentiszteleten és naponta háromszor imádkozz." Jézus semmit nem titkolt a remegő Saul előtt. Azt is elmondta neki, hogy sokat kell majd a nevéért szenvednie, de Pál mégsem hőkölt vissza. Na igen - mondhatná valaki -, de ő személyesen Jézustól kapta elhívását. De nem itt van a lényeg? Ha ma valaki valóban Jézustól megszólított, akkor miért félnénk attól, hogy az Érte végzett munka elriasztja? Miért aggódunk amiatt, hogy a sok tennivaló visszaűzi a világba? Harminc évig ülni egy templomban anélkül, hogy egyszer is hallanék arról, hogy miként fejezhetem ki Megváltóm és embertársaim iránti szeretetemet? Ez a riasztó és ez az elfogadhatatlan.

Joyce őszinte vallomása arra késztet, hogy gondolataimat összeszedve készüljek fel arra, hogy mit válaszolok annak az embernek, aki Isten-keresése közben megkérdezi tőlem: "Mit cselekedjek?" Remélem, sikerül majd bibliai válaszokat adnom...

A háború okai...

"Életem intellektuálisan legmeghatározóbb élményében a harmadik osztály elején volt részem, mielőtt még kivettek volna a Xavier-ből és visszavittek volna Monongahelába. Időnként egy jezsuita barát jött át a St. Vincent’s College-ból órát tartani nálunk. Egy jezsuita érkezése mindig nagy eseménynek számított az iskolánkban, jóllehet állandó feszültség volt az orsolyita nővérek és a jezsuita férfiak között. 

John Taylor Gatto

Ennek a jezsuita testvérnek az egyik óráján olyan leckét kaptam, amely örökre megváltoztatta a felfogásomat. Mai mércével hihetetlenül emelt szintűnek tűnhet az a harmadikosoknak tartott óra, ám ha tekintetbe vesszük, hogy akkoriban éppen egy világméretű háború állt a figyelem középpontjában, akkor már nem olyan érthetetlen, hogy Michael testvér a második világháborúba torkolló első világháború kirobbanásának okait jött megvitatni. Röviden bemutatta a harcoló feleket, a kulturális és történelmi jellegzetességeiket, aztán a táblán fölvázolta a viszály okait.

– Van valaki, aki a táblának hátat fordítva ismertetné velünk az első világháború okait?

– Majd én, Michael testvér – mondtam, aztán ismertettem az okokat.

– Miért azt mondta el, amit mondott?

– Azért, mert ezt írta a táblára.

– Helyesnek találja a magyarázatomat?

– Igen, uram. – Arra számítottam, mindjárt megdicsér, ahogyan a tanárunk szokott.

– Akkor maga egy szamár, Gatto úr. Hazudtam magának. Egyáltalán nem ezek az okok. – Olyan volt, mintha átment volna rajtam egy úthenger. Úgy éreztem, belém vágott valami, és képtelen voltam beszélni. Soha még csak hasonló sem történt velem.

– Figyeljen ide nagyon jól, Gatto úr, mert most elmondom a háború igazi okait, amelyeket rossz jellemű emberek megpróbálnak eltitkolni előlünk – azzal gyorsan letörölte a táblát, majd fürgén más okokat írt fel, és közben oktató hangon rövid, érthető magyarázatot is fűzött mindegyikhez.

– Látja már, Gatto úr, hogy miért kell óvatosnak lennie, amikor elfogadja egy másik ember magyarázatát? Sokkal érthetőbbek ezek az új okok, nem?

– De igen, uram.

– A táblának hátat fordítva el tudná mondani, amit most megtanult?

– El tudnám, uram. – Tudtam, hogy tényleg képes voltam rá, hiszen jó emlékezőtehetségem volt, csakhogy ő esélyt sem adott, hogy elkezdjem.

– Miért ilyen hiszékeny? Miért hiszi el a hazugságaimat? Talán azért, mert a ruhámról Isten szolgájának gondol? Kétségbeejtő, hogy milyen könnyű becsapni magát. Mi lesz magával, ha hagyja, hogy mások gondolkodjanak maga helyett?

Másnapra el is felejtettünk volna egy ilyen közönséges órai feladatot, de ő, mint valami nagy bűvész, kihívást csinált belőle, rettentő próba elé állítva az egész elménket, és ezzel felvetett egy fontos kérdést: Kinek hihetünk? Miközben a nyilvános iskolák tanulói beszélő állatokról szóló történeteket olvastak, minket nyolcévesen elkísértek megvizsgálni a tekintélyelvűség hívságának leheletvékony talapzatát.

Számos okból lehet hazudni a gyerekeknek, mondta a jezsuita, és az idősebbek jóknak tartják ezeket az okokat. Egyes igazságokhoz isteni megérzés vezet el benneteket, mondta, de a többit meg kell tanulnotok próbára tenni. És még akkor is elkel az óvatosság. Nem nehéz rászedni az emberi értelmet." (John Taylor Gatto; demokratikusneveles.hu)

Egy félmeztelen éjszaka tanulságai

Már Salamon is megírta, hogy "Ha az Úr nem építi a házat, hiába dolgoznak azon annak építői. Ha az Úr nem őrzi a várost, hiába vigyáz az őriző. Hiába néktek korán felkelnetek, későn feküdnötök, fáradsággal szerzett kenyeret ennetek! Szerelmesének álmában ád eleget." (Zsolt 127,1-2) Egy újszövetségi történet jól illusztrálja a fenti igazságot.

Jézus feltámadását követően történt ugyanis, hogy Péter és társai elmentek halászni. Az elbeszélés szerint egész éjszaka a vízen voltak - eredménytelenül. Hajnaltájban épp kikötni készültek, amikor Jézus a partról megszólította őket: Van-e valami ennivalótok? (Jn 21,5) A válasz félreérthetetlenül egyértelmű: nincs.

Mintha rólunk szólna a tanítványok kudarca. Egész éjszaka fáradoztak és tegyük gyorsan hozzá: nem azért, hogy kifogják a reggelihez való halat. Ők magukat és családjukat akarták eltartani. Hasznot, megtakarítást reméltek. A kifogott halakat talán a piacra szerették volna elvinni, ahol azokat eladva pénzhez juthattak volna. Ez volt a cél, a terv. Ezért törölték ki az álmot a szemükből és - a folytatásból megtudjuk - Péter ezért vetette le még a felső ruháját is, merthogy mindent beleadtak, nem kímélték magukat. Ekkor jön Jézus, aki szeretett volna "reggelit készíteni", de még annyi haluk sem volt, hogy ezt az alapvető szükséget betöltsék.

Képzeljünk el egy arctalan embert, aki életét kemény munkával töltötte. Olyan életet élt, melyben a nemzeti ünnepeken, munkaszüneti napokon és a szabadság ideje alatt is folyt a munka. Az üdülés, pihenés, a láblógatás szóba sem jöhetett, mert a cél ez volt: gyűjteni, ha lehet minél többet. Aztán arctalan emberünk érzi, hogy közel a vég, közel a partot érés ideje, amikor elhangzik a jézusi kérdés: Van-e valami ennivalótok? Nem megtakarítás, nem nyereség, kincsek, szántóföldek... Nem, csak ennivaló. És ekkor jön a felismerés: nincs, pedig én mindent beleadtam. Nem aludtam, sokat fáradoztam, erőmet megfeszítettem, felsőruhámat is levettem... Én nem sajnáltam magam, de... De még ennivaló sincs.

A történet egy csodát is tartalmaz. A sikertelen tanítványoknak ugyanis ezt mondta Jézus: "Vessétek a hálót a hajónak jobb oldala felől". Ekkor annyi halat fogtak, hogy a hálók szakadozni kezdtek. Erre mit tesz Péter? Vonszolja a hálót? Utasítja embereit, hogy ki mit tegyen a hirtelen jött siker láttán? Nem, hanem egyszerűen vízbe ugrott, hogy a partra úszva Jézussal lehessen. Kit érdekel a halhaszon, ha találkozásom lehet az Élet Kenyerével?

Áldásként élem meg, amikor nem a "házépítés", vagy a "halfogás" tart izgalomban. Örülök, amikor fel tudok állni halaszthatatlannak vélt munkám mellől, vagy amikor "vízbe tudom vetni magam" a siker idején, hogy Jézussal legyen találkozásom. Áldás kiszakadni a "házépítés és városőrzés" mókuskerekéből és rábízni magunkat arra az Úrra, aki álomban is tud adni valamit, pontosabban: eleget.

Talán ez is egy "félmeztelen" nap lesz, amikor minden erőnket beleadva nekigyürkőzünk a munkának a várt sikerek érdekében. Azt azért ne feledjük, hogy a halak sokasága soha nem fogja megadni számunkra azt az örömöt, mint amit a Jézussal való találkozás! Töltsünk Vele minél több időt!

Ismered?

Aki kardot hord az oldalán nem meglepő, ha használni is fogja. Ennek ellenére újra meg újra elgondolkodtat ez a feljegyzés: "Simon Péter pedig, akinek szablyája volt, kirántotta azt, és megütötte a főpap szolgáját, és levágta annak jobb fülét" (Jn 18,10). 

Na most akkor ki a hibás? Mert a vétkest mindig meg kell keresni - főleg ha nem mi vagyunk azok. Talán a kovács, aki a kardot készítette? Vagy Málkus, mert nem ugrott félre, vagy mert heccelte Pétert? Esetleg Jézus, mert nem küldte el maga mellől a tanítványokat már korábban? Vagy hibásak a rómaiak, mert ha ők nincsenek, talán más a szituáció, akkor nincs ez a nagy megosztottság a zsidók között? Nem vitás, hogy ha internetes szavazásra bocsátanánk a kérdést, Péter kerülne ki "győztesként", hiszen mégiscsak ő volt az ítélet-végrehajtó. De nem ez volt a legnagyobb hibája-vétke.

Amikor vér folyik, amikor valaki kardot ragad és levágja valakinek a fülét, egy pillanatra mindenki elcsendesedik. Talán Péter csapkodása után is ez történt. Amikor meghalt Szita Bence, vagy a kulcsi vérengző végrehajtotta rémtettét, csend lett az országban. A csendet az indulat hangjai törték meg: "Ilyen szörnyű és brutális tettért még a legsúlyosabb büntetés sem lenne elegendő a gyilkosoknak, ezért különleges, középkori, inkvizíciós büntetés lenne az igazán méltányos" - írja valaki Bence gyilkosairól. Ilyen tragédiák után nehéz nem véleményt alkotni és ami talán még nehezebb: nem vér után kiáltani. Az akciófilmek is azt tanították meg velünk, hogyha valakinek kiirtják a családját, akkor az életben maradt utód erejét és pénzét arra használja, hogy leszámoljon a gyilkosokkal. A történetek végén - mily meglepő - a rendőrségtől a tömeggyilkosságot végrehajtó korábbi áldozatig mindenki boldog és elégedett. Az üzenet ez: a bűnös elnyerte méltó büntetését, aminek láthatóan mindenki örül. Egy gonosszal kevesebb van a Földön.

Talán Péterrel is ezt kellett volna tenni? Hiszen aki ma egy fület vág le, az holnap ölni fog. Vajon Péterről mit írtak volna a fórumozók? Talán ezt: "Még hogy a farizeusok a képmutatók? Most kibújt a szög a zsákból..." Vagy: "Ki tudja mire tanította Jézus ezeket a fanatikusokat. Lehet, hogy a kardot ő maga kötötte Péter oldalára." De ezt is el tudom képzelni: "Kard kellett ennek a Péternek? Hát tőlem majd megkapja..." Egy biztos: Péter tettét kevesen fogadták volna megértéssel. Nincs is mit megérteni ezen, vagy bárkinek tettén, aki kardot ragad. Nem csak Bence gyilkosainak cselekedete, de Zorró, vagy Robin Hood sem lehet követendő példa még akkor sem, ha látszólag e hősök jó célok miatt kötötték fel a kardot. Nem lehetünk mi az egyszemélyes ítélőtábla, vagy a végrehajtó bizottság. Ebben hibázott Péter. Ő egyedül akart igazságot szolgáltatni és úgy gondolta, hogy Málkus csak a halált érdemelheti, mert rossz oldalon állt. De mi van, ha a sötétben véletlenül Jánost szeli ketté? Vagy Jézust? Péter - és a többi öldöklő, karddal csapkodó - talán csak akkor döbbent rá tette súlyosságára, amikor megvolt a baj. "Nem kellett volna" - mondhatta, de ez a felismerés túl későn jött.

Ha innen, a kardjelenet felől közelítem meg Péter tagadását, be kell látnom, hogy nem mondott valótlant amikor ezt állította a vád alá kényszerített Jézusról: nem ismerem ezt az embert. Mert valóban nem ismerte. Ha ismerte volna, nem köt kardot és nem használja azt.

Na most akkor emeljük át ezt a történetet mai életünkbe. Amikor vér után kiáltok, amikor - még ha az igazságra hivatkozva is - másokat megalázok, magam alá gyűrök, akkor vajon az arról árulkodik, hogy ismerem Jézust? Nemde róla mondja az Írás, hogy a kereszten szenvedve is kérhetett volna tizenkét sereg angyalnál is többet? Tizenkét sereg felfegyverzett, erős angyalt - de nem kért. Inkább szenvedett. Később Péter is szenvedett Jézusért, sőt, mártírhalált halt. Miért? Mert megismerte Jézust. Soha többé nem kötött kardot, legalábbis nem olyat, mint ami nagycsütörtökön az oldalán lifegett. Inkább az Ige kardját használta, meg a hit pajzsát és azokat a fegyvereket, melyeket Pál apostol ajánl az efézusi hívőknek. Nekem, nekünk is ezekkel kell felfegyverkeznünk, hogy erősek lehessünk akkor is, amikor sokan vér, fegyver és az általuk jogosnak vélt igazság után kiáltanak.  

Isten szemmel tart!

„Te ismered ülésemet és felkelésemet, messziről érted gondolatomat” - írja Dávid a 139. zsoltárban. Másutt, Jeremiás Siralmaiban más hangsúllyal jelenik meg ugyanez a kép: "Hallottad Uram az ő szidalmazásukat, minden ellenem való gondolatukat; Az ellenem támadóknak ajkait, és ellenem való mindennapi szándékukat. Tekintsd meg leülésüket és felkelésüket; én vagyok az ő gúnydaluk" (Sir 3,61-63).

Két sóhaj Isten felé. Dávidé egyfajta hálaadás, amit a király Isten gondviselése nyomán érzett, aki mindent tud róla, még a gondolatait is. Jeremiás sóhaja más töltetű. Ő kéri, sőt, szinte felszólítja az Örökkévalót: tekintsd meg leülésüket... Vagyis tartsd őket szemmel amikor leülnek, hogy cselt szőjenek ellenem és akkor is, amikor felkelnek - nyilván azért, hogy tervüket kivitelezzék. A tehetetlen ember kérése ez. Tudom, hogy cselt szőnek, tudom, hogy veszélyben vagyok, de nem tudok védekezni. Vajon mit eszeltek ki? Mérget kevernek ételembe, vagy egy utcasarkon támadnak rám, esetleg legjobb barátomat bérelték fel ellenem? Ilyenkor jön az üldözési mánia meg a paranoiás félelem. Eltűnnek a határok, nem tudom, hogy ki ellenség és ki barát. Senkiben sem bízom meg, még a zárt szobám négy falában sem, mert még annak is "füle lehet". 

Eszembe jut Dániel, akinek megtiltották, hogy imádkozzon. Tudta, hogy az életével játszik ha leborul és azt is sejthette, hogy árgus szemekkel figyelik rosszakarói. Dániel viszont mit sem törődött ezekkel; élte tovább jól megszokott életét. 

Veszélyben vagyunk? Áskálódnak ellenünk? Rosszakarók támadnak ránk? Ha így van, az elég nyomasztó. Választhatjuk a félelmet, gyanakvást, rettegést és Jézus tanítványaihoz hasonlóan magunkra zárhatjuk az ajtót is, de bizonyára nem ez a célravezető. Dániel nyugalmának titka talán abban rejlett, hogy tudta: Isten úgy az ő, mint ellenségei leülését és felkelését is ismeri. Ha így van, ha hiszek ebben, nincs miért aggódni még akkor sem, ha mások gúnydalának én vagyok a főszereplője. Szóval ne aggódjunk, mert Isten szemmel tart minket, sőt, még az ellenünk támadókat is.      

Én vagyok a lány - az a lány, aki terhes lett

Szóval… Terhes vagyok. 21 éves, szingli, végzős a főiskolán, és igen, én vagyok az a lány. A huszonegyedik születésnapomon történt. A legtöbb ember általában kicsivel több italt iszik a kelleténél és valószínűleg fejfájással ébred a 21. születésnapja után. Az én tapasztalatom egy kicsit más volt. Én voltam a lány, aki túlságosan berúgott, a lány, aki bizonytalan volt, a lány, akinek véletlenszerűen összeszedett valakit, a lány, aki nem tudott nemet mondani, a lány, aki terhes lett.

Meg kellene érteni, hogy egy részeg kapcsolat nem változtatta meg az életemet. Az ördögdolgozott a részleteken keresztül, amelyek idáig vezettek. Dolgozott azon a napon, amikor először ittam illegálisan alkoholt. Ott volt, amikor elvesztettem a szüzességemet egy sráccal, akit aligha ismertem. Ott volt, amikor elvesztettem a teljes önértékelésem, folytonosan részegeskedtem és összevissza cselekedtem. Ott volt, amikor fiúról fiúra jártam, hogy biztonságot találjak. Az ördög ott volt a napon, amikor a sok kétségbeesett kapcsolat után a méltatlanság és öngyűlölet gondolatait ültette a fejembe. Az ördög egész idő alatt dolgozott. Nem meglepetés tehát, hogy a 21. születésnapomon ,,jogosan” berúgtam, mert hát a születésnapom volt és lefeküdtem valami fickóval. Egyáltalán nem volt meglepetés; valójában az ördögnek sok munkája volt ebben az évek során.

Szerencsére, Isten is dolgozott mindezen idő alatt.

Aznap, amikor megláttam a két csíkot, amely a pozitív eredményt közli, az egész világom a feje tetejére állt. Minden fiatal lány legszörnyűbb rémálmát éltem át. Terhes voltam. Amikor megtudtam, hogy terhes vagyok, szingli és magányos voltam és féltem. Szó szerint úgy éreztem, hogy nincs kihez fordulnom. A zavarodottságom, szégyenem, öngyűlöletem súlya és az önbecslésem elvesztése túl sok volt és sohasem mondtam el senkinek, hogy terhes vagyok és abortuszt jegyeztem elő még akkor sem, ha a szívem legmélyéig tudtam, hogy ez helytelen. Az ördög akkor dolgozik, ha egyedül vagyunk, s pont így voltam – egyedül. Belülről kétségbeesetten azt kiáltottam ,,Ki szerethet engem egyáltalán?” Nem mondhattam el senkinek sem. Féltem. Féltem, hogy senki sem szeret majd akkor, ha megtudja, hogy várandós lettem. Egész életemben katolikus lévén eléggé tájékozott voltam az Egyház abortusszal kapcsolatos tanítását véve. Tudtam, hogy minden egyes pontja helytelen; érzelmileg, tudományosan, teológiailag, lelkileg és alapvetően rossz – mégis azon voltam, hogy ezt tegyem.

Ugyanakkor, Isten túlságosan szeretett ahhoz, hogy eleresszen a horogról. A napokon, amelyek után az abortusz következett volna, Misére mentem. Nagyon hátul ültem, egyedül, lehajtott fejjel egész idő alatt. Szégyenteljesen néztem más embereket, ahogy áldoznak miközben ott ültem, méltatlanul Rá. Éppen a tervezett abortusz előtti hétvégén Isten behatolt a lelkembe feltétlen és tökéletes szeretetével. Olyan volt, mintha az összes olvasmány és szentbeszéd különösen nekem szólna. Azon a napon a Misén Isten végtelen irgalmáról és megbocsájtásáról tudtam meg többet. Nyilvánvaló, hogy ezelőtt is tudtam elméletben a megbocsájtásról és irgalomról, de azon a napon más volt. Azon a napon Isten megadta kegyelmét, hogy érezzem az Ő jelenlétét, irgalmát és megbocsájtását a szívemben. Először tudtam létem teljességével, hogy Isten VALÓBAN szeret engem úgy, ahogy a bennem növekvő kis életet is. Hónapok óta először a depresszió, a nyugtalanság és szégyen helyett szeretve éreztem magam - összetörtségem közepette. Rájöttem, hogy Isten nem csak az én életemmel ajándékozott meg, hanem a bennem növekvő élettel is. Abban a pillanatban elöntött a béke és a bátorság, hogy visszaadjam életemet Istennek ajándékként és hogy akaratát cselekedjem, akármennyire is féltem. Isten kizárólagos kegyelme által,lemondtam az abortuszt.

Az a nap teljesen megváltoztatta az éltemet. Tudtam, hogy Szeretete igazi; s ezt újból és újból megerősítette számomra. Isten megerősítette számomra az irántam való Szeretetét, amikor összegyűjtöttem a bátorságot, hogy elmondjam szüleimnek, hogy terhes vagyok. A szüleim nem ítéltek el, hanem ehelyett magukhoz öleltek, szerettek és támogattak. Isten megerősítette számomra Szeretetét, amikor végre elmentem gyónni és a pap megdicsért, hogy az életet választottam és megadta a kegyelmet, hogy megbocsájthassak magamnak. Isten megerősítette számomra Szeretetét, amikor elmondtam ezt a barátaimnak és ők egyszer sem ítéltek el emiatt, hanem szerettek és megerősítettek, hogy értékes vagyok. Isten megerősítette számomra Szeretetét azzal, hogy a doktor sohasem kérdezte meg a koromat és hogy hol a férjem, hanem ehelyett örült a bennem lévő baba fejlődésének. Isten megerősíti számomra szeretetét minden nap Misén, amikor tanúja lehetek áldozatának, s hogy nekem, törött lánynak megbocsájtott és megismerhettem Őt.

Büszkén mondhatom, hogy 39 hetes terhes vagyok egy gyönyörű kislánnyal. Bármely napon lehetőségem nyílhat, hogy kezemben tartsam az élet ezen gyönyörű ajándékát. Büszke vagyok, hogy visszaadtam Istennek az életemet, mint élet melletti tanú, egyike a néhány várandós lánynak, ha nem az egyetlen várandós lány, aki világi egyetemre jár és várandós. Új szenvedélyemet is megtaláltam azzal, hogy összetört, váratlanul teherbe esett lányokat segítek önkéntes tanácsadóként a helyi Terhesség Menedék Központban. Végül, megosztom történetemet bárkivel és mindenkivel, egy kis reménnyel, hogy egy másik összetört személy szeretve érzi magát és tudja, hogy élete egy igazi ajándék, és hogy Isten gyermekeként értékes. Az élet igazán egy értékes ajándék, és igazán áldott vagyok, hogy Isten megadta a kegyelmet, hogy ezt megértsem még összetörtségem közepette is.

A nevem Raquel. Azért szeretek, mert előbb Isten szeretett engem. Vannak részesedéseim hibákból és megéltem az összetörtséget, de amikor Istent beengeded, mindent gyönyörűvé tesz. Szeretek olvasni, szeretem a tábortüzeket, a s’more-t, a kosárlabdát és szeretek álomba ringatni kisbabákat. Nyitottam egy blogot is: Rose története címmel Twitter: @Raquelrosekato 

(Forrás: http://whohaventseen.wordpress.com)

A hangsúlyokról

"Küldj férfiakat, hogy kémleljék meg a Kanaán földét" – mondta Isten Mózesnek, mielőtt a zsidókat beengedte volna a megígért földre. Isten külön kérése szerint Mózesnek törzsenként egy főembert kellett választania, olyan embereket, kiknek szava, véleménye mérvadó volt törzsük tagjai előtt.

Talán bele sem gondolunk, hogy véleményünk mennyiben járul hozzá mások döntéseihez. Néha mi vagyunk mások szemei, néha nekünk kell elmondanunk élményeinket, tapasztalatainkat, hogy azok alapján mások döntéseket hozhassanak olyan dolgokról, melyekkel kapcsolatban nincsenek személyes átéléseik. Érdemes tehát magunkba szállnunk, mielőtt bármiről is véleményt alkotunk!

A férfiak negyven napot töltöttek az idegenek között, majd elindultak sátraik felé. Amíg úton voltak, le kellett szűrni a negyven nap tapasztalatait és ki kellett találni, hogy mit mondjanak a kíváncsi zsidóknak. Vajon a zöldségek, gyümölcsök kolosszális méreteiről beszéljenek? Vagy azt is meg kellene említeni, hogy az óriás gyümölcsöket óriások termesztik? Nem lett volna jó döntés, ha csak arról beszélnek ami szép és szemgyönyörködtető. Néha sajnos mi beleesünk ebbe a hibába. Az Úr jó, az Úr gyönyörű, erős, nap és pajzs, megsegít, meggyógyít... – ugye ismerős szlogenek, bibliai citátumok ezek? Kétség nem fér hozzá, hogy ez mind-mind egytől egyig igaz! De rontjuk Isten dicsőségét, ha másról is beszélünk? Vagy hadd kérdezzem másként: helyesen járunk el, ha a harcokról, erőfeszítésekről, küzdelmekről hallgatunk? Azt hiszem nem. Pál apostol sem hallgatta el szenvedéseit, tusakodásait és tudta, hogy ezzel nem vette el az evangélium erejét.

A tizenkét kém esetében sem az lehetett a legnagyobb kérdés, hogy miről számoljanak be és miről hallgassanak. Inkább ez: hova tegyék a hangsúlyokat? Az óriás gyümölcsökre, vagy a termesztőkre? A terület letelepedésre alkalmas voltára, vagy az ott élő népek erejére? Vagy ami a legfontosabb: saját erőtlenségükre, harcra képtelen mivoltukra, vagy Isten erejére? Józsué és Káleb nem kérdőjelezte meg azt, amit a többi tíz kém állított, de a hangsúlyt máshová tették: „Bátran felmehetünk, és elfoglalhatjuk azt a földet, mert kétség nélkül megbírunk azzal” (4Móz 13,31).

Mi hova tesszük a hangsúlyokat? Sokszor ugyanazt tapasztaljuk mint bárki más és sokszor sajnos a hangsúlyaink is oda esnek – hívő létünk ellenére – mint bárki másnak. Jól van ez így? Rendjén van, ha a kormányokról, politikáról, zsidóságról, cigányságról ugyanolyan felháborodott lélekkel alkotunk véleményt mint oly sokan mások? Igen, igaz volt, hogy szálas nép lakja Kánaán földjét, de a tizenkettőből tízen elfelejtették Isten ígéretét és azt, hogy Neki még a Vörös-tenger sem volt akadály. Mi ne legyünk ilyen feledékenyek. Véleményünkben, a világról alkotott állásfoglalásainkban jelenjen meg a Krisztusba vetett hit és ne szégyelljük, ha mondandónk máshogy cseng, mint ahogy azt az aktuális divat, vagy közhangulat diktálná!