Noha a hatodik héten az embrió még csak borsószem nagyságú, mégis, működő szívvel rendelkezik, mely percenként 113-at ver. Ez a naponta 100 ezerszer összehúzódó szervünk 70 év alatt mintegy 250 millió liter vért juttat el testünk sejtjeihez. Éppen ezért életbevágóan fontos, hogy szívünk hibátlanul működjön, de ez sajnos nem mindenkinek adatik meg.
1944. november 29-én még javában dúlt a második világháború. A Vörös Hadsereg katonái ezen a napon foglalták el Pécset, de komoly csaták dúltak Felsőzsolca térségében is. Miközben a háborútól megviselt ország a harcok kimenetelére figyelt, sok ezer kilométerrel távolabb egy másfajta küzdelem zajlott. A baltimori John Hopkins kórházban ugyanis Dr. Alfred Blalock és munkatársa, az ácsból lett színes bőrű laborasszisztens, Vivien Thomas végrehajtotta a világ egyik leghíresebb nyitott szívműtétét, mégpedig egy 18 hónapos, úgynevezett „kék baba” szindrómában szenvedő csecsemőn. A történetet az Egy csoda teremtése című film dolgozta fel. Azóta rengeteg nyitott szívműtétet végeztek.
Magyarországon körülbelül 30 ezer szívbeteg gyermek él. Évente 800-1000 csecsemő születik valamilyen szívrendellenességgel, kiknek felét még egy éves koruk előtt operálni kell. Nézzünk most egy kicsit a számok mögé és ismerjünk meg valakit, aki egy a magyar 30 ezerből.
Nehéz kezdet
Október közepén egy mosolygós, cingár cigányfiú fogadott várpalotai otthonában. Amikor megtudta, hogy riportot szeretnék készíteni vele, nagyon izgatott lett annak ellenére, hogy a 16 éves fiatalember jó barátságban van a mikrofonnal. Csonnó Roland ugyanis rendszeresen hegedül, dobol, énekel gyülekezetében, de ha kell, bizonyságot is tesz a hétköznapjaiban megélt csodákról. Nem a szereplési vágy hajtja, de szívesen áll mások elé, és talán vidám természete, őszintesége miatt mindig lenyűgözi közönségét. A mosoly mögött azonban drámai életút bontakozik ki.
Életünk első éveit általában homály fedi. Csak a rólunk készült fotókból, videofelvételekből, meg persze szüleink elbeszéléseiből derül ki, hogy mikor tettük meg az első lépéseket, melyik szót ejtettük ki először, vagy mi volt a kedvenc játékunk. Roland visszaemlékezését sem fotók, sem szülők nem segítik. Az 1995 májusában született fiú ugyanis gyakorlatilag egyetlen percet sem élt saját családjában. Veleszületett szívrendellenessége miatt nem vitték haza a kórházból. Alig pár hónapos volt, amikor átesett első szívműtétén. A hosszú kórházi kezelés után egy veszprémi nevelőintézetbe került, ahol a felnőttek hamar megszerették a szívbeteg, és mint később kiderült, lisztérzékeny fiút. Egészen négy éves koráig ez volt az otthona.
Félelmek között
Veszprémből Tapolcára vezetett az út, ahol Rózsi néni és Laci bácsi vállalta a gyermek ellátását. Rolandnak nincsenek szép emlékei az itt töltött időszakról. Mint mondja, rendszeresek voltak a veszekedések, melyek során poharak, tányérok és székek röpködtek. Ottléte alatt nem evett húst, és levesből is csak zacskósat. Olyannyira nem voltak tekintettel a fiú állapotára, hogy rendszeresen bántalmazták és ijesztgették, de nem egyszer a házból is kizárták. Mély nyomokat hagyott benne, amikor egy alkalommal kizavarták az udvarra, bedobták egy piros kádba és fölé hajolva nevettek ahogy a torkukon kifért. Ma már Istennek ad hálát azért, hogy csak alig egy évet kellett itt töltenie.
Farkastörvények
Befogadó család hiányában Roland visszakerült a nevelőintézetbe, ahol a felnőttek most is körberajongták. Szükség is volt a megkülönböztetett figyelemre, mert a sovány, mostanra több műtéten is átesett legényt sorstársai nem kímélték. Kétszer is agyrázkódást kapott. Először magának okozta a bajt, amikor játék közben leesett egy dömperről, másodszorra viszont segítséget is kapott; néhány erősebb, magasabb fiú beleverte a fejét a lambériába. Noha szeretettel gondol egykori nevelőire, maga a hely rossz emlékeket idéz fel benne. Nem volt külön szobája. A gyerekeket egyetlen nagy teremben szállásolták el, melynek végében volt a fürdőszoba és az étkező. Játékai sem voltak. Ha mégis megfogott valamit, hamarosan megjelentek az erősebbek és kiszaggatták kezei közül. A gyerekek között farkastörvények uralkodtak.
Nincs harag
Roland időközben hat éves lett úgy, hogy egyszer sem köszöntötték fel születésnapján. Ugyan kinek lett volna fontos észben tartani az idő múlását?! Az intézet falai között ugyanúgy teltek az ünnepek, mint a hétköznapok. A monotóniát talán csak a karácsony tudta megtörni, amikor a fenyőfát körbeállva együtt énekeltek felnőttek és gyerekek. Az ajándékosztás viszont ekkor is elmaradt. Így ment ez évről évre, karácsonyról karácsonyra. Sohasem adott és nem is kapott ajándékot. Nem volt kinek, nem volt kitől. Mégsem ez volt a fiatalember legnagyobb problémája.
A szívnagyobbodással és – laikus nyelven – lyukas szívvel született gyereket hat év alatt kétszer tolták a műtőbe. Helyzetét tovább nehezítette, hogy egyedül, szülői támogatás nélkül kellett szembenéznie a veszélyekkel. Édesanyját tapolcai tartózkodása idején ismerte meg, testvéreit még ennél is később. „Haragszol a szüleidre amiért ott hagytak a kórházban?” – teszem fel a kínos kérdést. Roland válasza rövid, de annál világosabb: „Nem. Ha nem így történt volna, nem kerülök ide, és akkor talán nem ismerhettem volna meg az Úr Jézust.”
Búcsú az intézettől
2001 decemberében az ország már javában az ünnepre készülődött, amikor a nevelők közölték a hat éves fiatalemberrel, hogy hamarosan meglátogatja őt egy házaspár, és lehet, hogy a karácsonyt már új családjánál töltheti. Eddigi tapasztalatai alapján nem tudta, hogy merjen-e örülni, mégis, talán mindennél jobban vágyott arra, hogy az intézetből egy családhoz kerüljön.
Az első találkozás minden kérdőjelet eloszlatott. Roland hamar megszerette az ismeretleneket, és az érzések a másik oldalon is hasonlók voltak. Néhány nappal később végleg búcsút inthetett az intézetnek és részt vehetett élete első autós utazásán. Eddig ugyanis nem ült gépjárműben, hacsak a mentőautót nem tekintjük annak. „Apu csak 40-nel mert menni – emlékezik vissza –, mert féltett, nehogy rosszul legyek”. Új otthonában más meglepetések is várták. „Nagyon rossz volt – folytatja –, hogy én annyi mindent kaptam, de semmit nem tudtam adni. Addig nem is tudtam, hogy karácsonykor ajándékot szoktak adni egymásnak az emberek. Ez nekem teljesen új volt. Én akkor annyi szeretetet kaptam, hogy azt elmondani sem tudom.”
Az első színpadi szereplés
A meglepetések ezzel nem értek véget. Mint kiderült, a család rendszeres gyülekezetlátogató. Arra a kérdésre, hogy emlékszik-e első gyülekezeti élményére, így válaszol: „Először takarítani mentem a gyülekezetbe, mert pont anyuék voltak a takarítók”. A szóban forgó Inotai Pünkösdi Gyülekezetben ugyanis régóta az a szokás, hogy a termeket egy beosztás alapján a hadra fogható felnőttek takarítják. Úgy alakult, hogy Roland megérkezésekor pont új családja volt a soros. Ezt nem is bánta, mert a színpadon ágaskodó mikrofonok lenyűgözték. Soha előtte nem látott ilyen érdekes szerkentyűket. A pódiumra futott, és először a rádióból ismert slágereket énekelte, de már ezen a napon megtanult néhány keresztény éneket is. A gyülekezet többi tagjával karácsony első napján találkozott. „Megölelgettek és mindenfélét kérdeztek tőlem. Éreztem, hogy mindenki szeret, hogy jó helyen vagyok.” Erre a biztonságérzetre szüksége is volt, mert hamarosan újabb megpróbáltatások érték.
Újabb műtét
A kötelezően előírt orvosi vizsgálatokon megállapították, hogy újabb beavatkozást kell végezni. A szívbillentyűk és a tüdőartéria ugyanis nem működött megfelelően. 2002 áprilisában a Veszprémi Megyei Kórházból rohammentő szállította a Gottsegen György Országos Kardiológiai Intézetbe. Cserélni kellett az eret és a szívbillentyűket is. A műtét egy komplikáció miatt kilenc órán át tartott. Roland, noha tudta, hogy nehéz műtét vár rá, mégsem ettől félt leginkább. A múltja kísértette. Rettegett attól, hogy új családja is „ottfelejti” a kórházban. Amikor látta, hogy újdonsült apukája és anyukája hét héten keresztül minden nap bemegy hozzá, megnyugodott. Tudta, hogy a kórházból van hova mennie, hogy várják őt. A műtétre ma már csak az egész mellkasát beborító hegek emlékeztetik, no meg a napi háromszor háromféle gyógyszer, amit okvetlenül be kell vennie.
Apa nélkül
Szomorúan emlékezik vissza élete egy másik kritikus időszakára. Tizenegy éves volt, amikor elveszítette nevelőapját. Hitt a gyógyulásban. Hitte, hogy Isten, aki annyi mindenen átsegítette, és aki annyi imáját meghallgatta, nevelőapját is meggyógyítja. Nem így történt. Ugyan nehéz volt az elválás, de tudja, hogy Isten soha nem téved és örül, hogy olyan apukát kapott, aki hitre és az Úr Jézus követésére tanította.
Újra bizonytalan lett a fiú jövője. Vajon anyukája így is vállalja nevelését? Vajon továbbra is Várpalotán maradhat, vagy ismét egy nevelőintézetben köt ki? Ami a fiúnak kérdés volt, az anyukának nem. Roland, valamint másik fogadott testvére, Vilmos is a családnál maradt.
Új erek
Arra a kérdésre, hogy mivel szeretne foglalkozni, ezt válaszolja: „Most szociális gondozónak és ápolónak tanulok, mert nagyon szeretnék másoknak segíteni. Eredetileg viszont lelkipásztor szerettem volna lenni, csak ahhoz nagyon-nagyon sokat kell tanulni, nekem meg ugye nem mennek a nyelvek. Azért ezt a vágyamat sem adtam fel.” Nem tudja pontosan megmondani, hogy mikor alakult ki benne ez az elhatározás, mint ahogy arra sem tud konkrét választ adni, hogy mikortól hisz Istenben. Valószínűleg mindig is hitt benne. Nem szorult arra, hogy bárki is Isten létezését bizonygassa neki, vagy azt, hogy Jézus Krisztus őt is szereti. A Megváltóba vetett hitéről 2010 novemberében bemerítkezés által is bizonyságot tett.
Állapota miatt soha sem zúgolódott Isten ellen, sőt, hálás a sok-sok bizonyságért, amit éppen betegsége kapcsán élt át. A sok közül egyet velem is megoszt. Eszerint a közelmúltban az egyik vizsgálaton két olyan eret is találtak, melyeknek nem kellene ott lenniük. A doktornő többször is megnézte a felvételeket és végül azt mondta, hogy talán e két érnek köszönhető, hogy a túlterhelt szív még mindig működik.
Egy lehangoló orvosi vélemény
Az évek elteltek. Roland kamasz lett, ami nem olyan természetes, mint amennyire annak hangzik. Ugyanis évekkel ezelőtt, amikor anyukája megkérdezte az egyik kezelőorvost Roland jövőjével kapcsolatban, az orvos így válaszolt: „Asszonyom, ez a fiú nem fogja megélni a kamaszkort”. És lám, elmúlt 16 éves. Idén fejezte be általános iskolai tanulmányait. Még korábban tanulási nehézségeket állapítottak meg nála, egész pontosan diszlexiát (az olvasás illetve írás elsajátításának nehézségével járó tanulási zavar) és diszkalkuliát (számolási zavar). Nem kis erőfeszítésébe telt, hogy megfeleljen a követelményeknek, de megfelelt. Most, az új iskolájában sok sikerélménye van. Tanárait tiszteli és szereti, és úgy tűnik, hogy ez kölcsönös. Roland az osztály egyik legszorgalmasabb és legjobban tanuló diákja lett. Tanulmányait viszont most egy időre fel kell függesztenie.
Egy újabb próbatétel
A Kardiológiai Intézetből október elején érkezett a telefon, miszerint Rolandot egy újabb műtétre előjegyezték. Október 24-én kellett volna kórházba vonulnia, de néhány nappal korábban ismét jött a telefon; váratlan műtétek miatt el kellett halasztani az operációt. A következő időpont november 7-e volt. November 5-én újabb telefon érkezett a kórházból, a műtétet ismét lefújták. A harmadik időponton már nem változtattak. November 21-én Roland befeküdt a Gottsegen György Országos Kardiológiai Intézetbe; a műtét időpontja november 24.
A vizsgálatok szerint az aorta 4,8 cm-re tágult, a szívbillentyűk áteresztenek, a tüdőartéria elmeszesedett, a kötőszövetek pedig gyengék. Nem tudom pontosan mi mit jelent, csak azt, hogy a helyzet az orvosoknak is komoly fejtörést okozott. Órákon át tartó konzílium után végül azt a döntést hozták, hogy most csak a tüdőartériát cserélik.
Mielőtt befejezem a riportot, megkérdezem a három szívműtéten és két katéterezésen átesett fiútól: „Félsz?” "Nem" - mondja ő, majd hozzáteszi: "egy ének jut eszembe, ami így kezdődik: 'Az Úr csodásan működik, de útja rejtve van...’ Azzal a hittel fekszem be a kórházba, hogy az Úrnak terve van velem. Tudom, hogy ő ott is velem lesz!”
Igazi példakép
Manapság sokan az alakjukat, izmaikat, domborulataikat hangsúlyozzák; ezekre büszkék. Megtiszteltetésnek tartom, hogy megismerhettem egy fiút, akinek nincsenek erőtől duzzadó izmai, óriási lexikális tudása, csak hegei, melyek eddigi kálváriájának néma szószólói. Példaképemmé lett, mert míg sokan mások az Istent átkoznák és az asztalt vernék kínjukban és félelmükben, ő mosolyogva és hittel teli tekintettel készül élete újabb halál-völgyi kalandjára. Büszke vagyok erre a cigányfiúra, akit immár 10 éve testvéremnek nevezhetek. Örülök, hogy akkor, 2001 decemberében volt hely a „vendégfogadó háznál” és szüleim úgy dönthettek, hogy megosztják otthonukat valakivel, akit ugyan nem kísért sem csillag sem angyalsereg, mégis, biztosak vagyunk abban, hogy így valósult meg az isteni akarat.
Hogyan tovább? Nem tudom. E sorokat egy nappal a műtét előtt írom. Eszembe jut a Roli által idézett ének: az Úr csodásan működik… Én magam is sokszor meggyőződtem arról, hogy ez igaz, hogy a mi Urunk épp úgy csodálatos, ahogy a működése is az. Tudom, hogy most sincs ez másként. A dolgok kimenetelétől függetlenül hiszek e csodás isteni működésben és hiszem, hogy a Gottsegen György Országos Kardiológiai Intézetben épp úgy, mint bárhol másutt is „a hívő előtt az Úr megfejti önmagát”.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.