Idén utoljára

Idén ez volt az utolsó iskolai alkalmunk. Ez a félév mindenképpen hasznos volt a tapasztalatgyűjtés szempontjából, melyek közül néhányat hadd osszak meg.

Mindenekelőtt hadd kezdjem ott, hogy minden tiszteletem a tanároké. A mai diákokat, illetve az órákon való viselkedésüket óhatatlanul is összehasonlítom saját diákságom normáival. Akkoriban - pedig már mi sem képviseltük elődeink szintjét - elképzelhetetlen lett volna, hogy az asztal tetejére üljünk, hogy órán beszélgessünk, hogy lábunkat a szék tetejére tegyük, vagy a cukros papírt a padlóra hajítsuk. A tanárok ma sem szeretik ha ez történik, de megtörténik. Tehát működik az evolúció, csak éppen fordítva. Hogy miért van ez így? Nem tudok másra gondolni mint arra, hogy a diákság egy része saját otthonában nem kapja meg az egymás mellett való éléshez szükséges instrukciókat. Persze tudom, hogy kamaszodnak, hogy ilyenkor bontakozik ki a személyiségük, de - ahogy mondani szokták - mindennek van határa. Bizony úgy érzem, hogy némelyek rendszeres határsértők.
Vajon elég érettek?
Talán hasznos lenne, ha néha egy-egy szülő beülne a tanterembe és megnézné, hogy viselkedik "házi kedvence" mondjuk egy matek, vagy kémia órán. Persze az osztályfőnöki órákon - melyeken mi, mint ifjúságépítők részt veszünk - lehet lazítani (gondolják ők), mert nincs tétje a dolgoknak. Nem kapnak osztályzatot, nem írnak dolgozatot... Talán ennek is köszönhető a néha nagyobb alapzaj. Én viszont azt szeretném megértetni velük, hogy az élet nagy és fontos kérdéseiről való beszélgetés és véleményalkotás legalább olyan fontos, mint a matematika. Lehet, hogy ezt csak később, mondjuk középszintű tanulmányaik alkalmával fogják megérteni, komolyan venni? Lehet, hogy a mai 7. és 8. osztályos generáció még nem elég érett ahhoz, hogy komoly dolgokról beszélgessünk velük?
Megroncsolódott önkép
Személyes tapasztalatom alapján az a véleményem, hogy a 12-13 éves fiúkkal-lányokkal jól el lehet beszélgetni, de inkább négyszemközt, vagy kisebb csoportokban. A négyszemközti beszélgetéseim alkalmával nem egyszer őszintén és szívesen nyíltak meg, de nagyobb csoportban inkább a beszólások, a vihogások és a folyamatos csacsogás a jellemző, melynek hátterében nem egyszer a megroncsolódott önkép húzódik meg. Ugyanis vannak, akik itt és így akarják felhívni magukra a figyelmet. Örülnek, hogy ha az eszükkel, vagy szépségükkel nem, de szövegeikkel, jópofa beszólásaikkal magukra irányíthatják a figyelmet és ők kerülhetnek vagy az egész osztály, vagy legalábbis néhány ember figyelmének középpontjába. Hadd ne ecseteljem, hogy miért nem jó ez a hozzáállás.
Partnerség
Az teljesen világossá vált előttem, hogy a nevelés-tanítás megfelelő egyensúlya nem tud beállni, ha a szülő nem partnere a tanárnak. A megfelelő tudásanyag átadása nem lehet sikeres, ha a gyerekek helytelen hozzáállást hoznak otthonról, ha nem megfelelő motivációkkal közelednek a tananyaghoz, a tanárhoz és egymáshoz. Persze akkor is kudarcot vall a történet, ha a tanár nem lát mást a diákból, csak a fejét, ha figyelmen kívül hagyja, hogy a nebulónak szíve és lelke is van. Márpedig van, tele érzésekkel, gondokkal-bajokkal.
Ima és hit
Januártól ritkábban látogatjuk eddigi osztályainkat, de ez a ritkulás lehetőséget adhat arra, hogy más diákokkal, más helyzetekkel is megismerkedjünk. Az abszolút egyértelmű, hogy hit és imádságos szív nélkül nem lehet, illetve nem érdemes a gyerekek közé lépni, de az is, hogy ha ott vagyunk, nem magunkra, hanem Isten értékrendjére kell felhívni a figyelmet. Igyekszünk mindent megtenni azért, hogy ez így legyen.