Ezek a mai fiatalok!

Az óvodában azzal fogadott a Naomi, hogy "ugye átmegyünk a játszótérre"? Az óvoda mellett van egy nagy játszótér, ahova ovi után át szoktunk vonulni, ha az idő és az időjárás is lehetővé teszi. Engedtem a "nyomásnak". A játszótéren elég sokan voltak. Míg a Naomi játszott, egy négytagú társaságot figyeltem. Kilógtak a sorból. 15-16 évesek lehettek sötét, jórészt fekete öltözetben. Ez nem is érdekelt volna, láttam már hasonlót. Szókészletük viszont minősíthetetlen volt. Egy pillanatig sem törődtek azzal, hogy 5-6 éves gyerekek játszanak körülöttük. Egy darabig harapdáltam a szám szélét, aztán rájuk szóltam: "Fiuk! Egy sereg kisgyerek van körülöttetek. Muszáj így beszélni?" Miközben mondtam a magamét, az egyik egy öngyújtót csapkodott annak a padnak a széléhez, ahol álltunk. A játszótéren belekerült homokot akarta kirázni belőle, ami nem akart sikerülni, ezért szózatom közben újra káromkodásra ragadtatta magát. A fülemnek kényes szót végül csak félig ejtette ki, mert hangomat felemelve nyomatékot adtam annak, hogy komolyan gondoltam, amit az imént mondtam. A fiuk egyébként nem vitatkoztak, talán azért sem, mert épp elmenőfélben voltak.
A jelenet után odajött egy anyuka, és megkérdezte, hogy szerintem célt ért-e mondandóm. Nem tudom - feleltem, mire ő: szerintem nem.
Igen, lehet, hogy igaza van az anyukának. De akkor nem lett volna bölcsebb dolog hallgatni? Nem. Szerintem így is túl sokat hallgatunk. Sok szülő már a saját gyerekének sem szól, mert "szóltam már ezerszer". Aztán felnőnek ezek a gyerekek, és számon kérik a szüleiket, hogy miért nem szóltak ezeregyedszer is; és igazuk lesz. Ezek a srácok pont ilyenek lehettek, olyanok, akiknek már nem szólnak otthon. Talán azért sem, mert az "otthon" mint olyan, nem is létezik a számukra. Mert milyen otthon az, ahol anyu és apu sosem elérhető, mert dolgozik? Nem azért, mert nem szeretnének otthon lenni, de a hiteleket törleszteni kell, ahhoz meg ugye pénz kell. Aztán ott vannak azok az otthonok, ahol csak anyu dolgozik, két ember helyett is, mert apu elment egy másik nővel. Aztán anyu keres egy másik aput, mert kettőnek mégis könnyebb, mint egynek, de őt nem lehet apunak szólítani, mert már van valaki, akit "leapuzok". Micsoda vívódások! Így nőnek fel gyerekek. Ilyen otthontalan otthonokban. Így kerül rájuk a fekete gönc, meg sok más furcsaság, de ki törődik ezzel? A hiteleket nyögő anyunak-apunak van éppen elég gondja e nélkül is.
Bekerülnek az iskolába, ahova muszájból is menni kell, mert különben nincs családi pótlék. Viszont az osztályfőnöktől az igazgatóig mindenkinek szúrják a szemét, mindenkitől a megjegyzéseket hallják. Egy darabig. Aztán jön a hallgatás, mert mindenki érzi a tehetetlenségét. Szóltunk, de nem volt foganatja - mondják sokan. Aztán ezek a szerencsétlenek belebotlanak egy magamfajta aktivistába, aki pár mondattal próbálja rendbe szedni őket. Persze, hogy nem sikerül, mert nem szavakat, ötleteket, vagy szigort és fenyítést kellene kapniuk újra meg újra, hanem szeretetet és törődést. Ez nem idealizmus, ez tény. Ehhez viszont idő kellene. Velük töltött, rájuk "pazarolt" idő.
Tudom, hogy már az öt éves lányomnak is mennyi kérdése van. Vajon nekik ne lenne? És van kinek feltenni ezeket a kérdéseket? Mindenesetre ebből a mai "beszólásomból" tanultam, mégpedig azt, hogy legközelebb is szólnom kell, de nem így. Mert nem csak azt kell célul kitűznöm, hogy a játszótéren ne legyen káromkodás, hanem azt is, hogy aki kínjában, tehetetlenségében így beszél, mert otthonról ezt kapta örökségül, kapjon valami mást, valami jobbat is. Késznek kell lennem arra, hogy valami olyat adjak az ilyen fekete ruhájú és talán lelkű gyerekeknek, melyen talán elgondolkodnak, vagy ami megérinti őket. Ez nem könnyű feladat, de ilyenkor örülök, hogy keresztény vagyok, mert a Biblia tele van erre vonatkozó ötletekkel. Azért imádkozom, hogy amikor legközelebb szózatra nyitom a számat, mindezeket tudjam szem előtt tartani, és szavaimon keresztül is tudjon megmutatkozni az a szeretet, melynek forrása Jézus Krisztus.