A "rámszorulók" és én

Még evésre sem volt alkalmas idejük - mondja a Biblia az 5000 ember megvendégelését felvezető szakaszban a Márk evangéliumában. A tanítványok éhesek voltak, és ezt Jézus is jól tudta. Egyébként nem is olyan természetes ez a fajta együttérzés. Hány és hány olyan ember él körülöttünk (vagy talán mi magunk is ilyenek vagyunk?) akik úgy gondolkodnak: ha én bírom, neked is bírnod kell. Jézus ennél megértőbb. Viszont mégis elmaradt a nyugodt ebéd, mert az emberek felismerték őket és újra sokaság volt körülöttük.
Pál apostol azt tanítja, hogy ne a magunk hasznát nézzük, hanem a másokét (Filippi 2,4). Jézus esetében ez azt jelentette, hogy kész volt a legalapvetőbb szükségletéről, az evésről is lemondani akkor, amikor nagyobb szükséggel találta szemben magát. De létezik nagyobb szükséglet az éhségnél? Nem, kivéve, ha a lélek éhezik. Ezért szánta meg Jézus ezt a sokaságot.
Mi akkor szoktunk megszánni egy embert, ha a testi szükségét felfedezzük. Egy csonka kéregető, egy özvegyen maradt fiatalasszony, egy elárvult gyermek - összeszorul az ember szíve. És ennyi. Nem tudunk velük mit kezdeni. Ugyanis elgondolkodunk azon, hogy mit tehetnénk, és nincs ötletünk. A csonka kéregetőnek még csak-csak odahajítunk egy százast, de mit kezdjünk az özveggyel és az árvával? Pedig megtanulhatnánk Jézustól, hogy soha nem a fizikai szükség a legnagyobb. Mert láttam én már Istent dicsőítő végtagok nélküli leprást, és mosolygó özvegyet is. Ugyanis nem csak a száj szól a szív teljességéből, hanem az arc minden rezdülése, a kéz és a szemek minden mozdulása is onnan van irányítva. Ezért lenne szüksége minden embernek arra, hogy Jézussal a szívében éljen - akár özvegyen és csonkán is! Az, hogy a lelki szükségek betöltésén túl még fizikai áldásokat is kapunk, csak ráadás.
Ezt a ráadást ez az 5000 is megkapta. Öt kenyeret és két halat vittek oda Jézusnak a tanítványok. Talán éppen azok a kenyerek és halak voltak ezek, amiket magányukban meg akartak enni. Talán nekem is pont abból kell valamit megosztanom, ami már lajstromba lett szedve, ami máshova lett szánva. De Jézusnak nem hazudhatunk, ha megkérdezi: "Hány kenyeretek van"? Vagy a hamis sáfárhoz hasonlóan száz helyett csak nyolcvanat mondunk (Lk 16,7)? Nem kifizetődő.
A tanítványok napja ezzel még nem ért véget. Vízre szálltak és egész éjszaka a szelekkel küzdöttek. Éhesek, fáradtak voltak, kiszolgáltak sok ezer embert, és ráadásként itt a vihar. Mi jöhet még? - szoktuk ilyen helyzetekben kérdezni. Rossz a kérdés. Helyesen így hangzik: ki jöhet még? Merthogy Jézus odajött hozzájuk a viharzó vizeken keresztül is. Vajon hozzánk ne érne oda? Ő is fáradt lehetett, meg éhes. Gondolkodhatott volna úgy, hogy ott alszik valahol a parton, és majd holnap megkeresi a tanítványokat, de nem csak a nyugodt evésről, hanem minden egyéb szükségéről is lemondott, mert látta, hogy valakik - egyszer az 5000 ember, másszor a viharral küzdő tanítványok - nagy szükségben vannak.
Mai feladatom: körül kell néznem, és észre kell vennem, kivel oszthatom meg az öt kenyeremet, vagy kinek van szüksége egy jó szóra, bátorításra. Remélem nem leszek vak.
Még valami. Szombaton a családdal elmentünk egy kicsit kirándulni. Ha cinikus akarok lenni, akkor azt mondom, hogy Darwin rokonait néztük meg. Valójában a veszprémi állatkertben voltunk. Szerintem a galapagos-szigeteki kaland óta semmit nem változtak. Ha mégis nagyobb a hasonlóság az ember és az állatvilág között, akkor az nem az állatok miatt van. A lényeg, hogy hazafelé bementünk egy boltba. Még le sem állítottam az autót, máris ott volt egy kéregető. A parkolóban egyébként négyen is voltak. Ketten egy beteg kisgyerek számára gyűjtöttek, ketten pedig hajléktalanok voltak. Természetesen az állatkert parkolójában is összefutottam egy "rámszorulóval". Hogy ki kinek ad, az mindenkinek a személyes harca. Amiről viszont meggyőződtem, hogy ha már egyszer adok, ne csak "ezüstöt és aranyat". Jézus először tanította az ötezret, aztán megetette őket. Úgy gondolom, hogy ha már valaki megszólít, akkor mindig legyen annyi időm, hogy elmondjam amivel megbízattam, és talán lesznek, akik ezt többre értékelik, mint a forintjaimat.