Ábrahám szerette hallani Isten hangját, hiszen ez a hang vezette ki ősei földjéről, ez a szó adott számára reménységet arra nézve, hogy idős kora ellenére fia lesz, és ez a szó volt az, mely a jövő felől is szép ígéretet tett: "számláld meg a csillagokat, ha azokat megszámlálhatod; és mondta neki: Így lesz a te magod." (1Móz 15,5)
Ugyanakkor azt is megtanulta, hogy ez a szó néha nehezet kér tőle. Isten türelmet kért a közel száz éves embertől, noha nem volt még gyermeke; ez a szó pusztulást jelentett ki azokra a városokra, ahol unokaöccse, Lót és családja lakott; és ez a szó volt az, mely arra kérte, hogy ő és minden férfi metélkedjen körül.
Minden kérések legnehezebbje azonban még váratott magára. Ábrahám talán már a 140. életévéhez közeledik, amikor ezt hallja: "Vedd a te fiadat, ama te egyetlenegyedet, akit szeretsz, Izsákot, és menj el Mórijának földére, és áldozd meg ott égő áldozatul a hegyek közül egyen, amelyet mondok neked." (1Móz 22,2)
Ma milyen kijelentéseket várunk Istentől? Felkészültünk arra, hogy most nem adni, hanem kérni fog tőlünk? Készek vagyunk átadni azt, ami annyira a szívünkhöz nőtt? Elfogadjuk, ha nem Kánaánba, hanem Mórija földjére küld? Készek vagyunk olyan terheket is magunkra venni, ami másokkal megoszthatatlan, ami csak a mienk?
Lehet, hogy nehéz útjaink végén nem tejjel és mézzel folyó föld vár ránk, lehet, hogy beleremegünk az isteni akarat terhébe, de ha az Ábraháméhoz hasonló szívvel mondunk áment Isten kéréseire, talán ezt a mennyei hangot is meghalljuk: "most már tudom, hogy istenfélő vagy" (1Móz 22,12). Márpedig ha ezt tudja rólunk az Isten, az maga az élet, az üdvösség.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.