Még csak harminc éves

Megrázó élményem volt csütörtök délután. Naomi óvodai évzárójára mentünk, ami valamikor hat óra körül fejeződött be. Mivel a gyerekeknek beígértem egy fagyizást, az ünnepség után leróttam ez irányú tartozásomat. Majdnem fél hét volt már, amikor autónkkal hazafelé vettük az irányt. A Várpalotát Inotával összekötő úton arra lettünk figyelmesek, hogy egy férfi az út menti magas gazban fekszik. Alig lehetett észrevenni. Mivel a férfi a szemközti sáv mellett feküdt, ezért először csak a lehúzott ablakon keresztül kérdeztem meg, hogy szüksége van-e segítségre. Tovább akart küldeni, de ehelyett kiszálltam és közelebbről megnéztem. Azt mondta, hogy elesett és nagyon megütötte a hátát. Amikor azt mondtam, hogy mentőt hívok, próbált lebeszélni, ugyanis alkoholt is ivott. Közben megállt egy másik autó, amit egy egészségügyis hölgy vezetett. Miután megvizsgálta, értesítette a mentőket, akik a húsz kilométerre fekvő Veszprémből indultak el. A családot hazavittem és visszamentem a helyszínre, hogy a hölgy tudja folytatni az útját.
Kettesben maradtunk. Hogy hívják? - kérdeztem a férfitől, akinek bal szeme egy korábbi verekedésből kifolyólag még mindig vérben forgott. Nem válaszolt. Még egyszer feltettem a kérdést, majd a nevét nyöszörögve kierőszakolta a fogai között. Próbáltam megnyugtatni, hogy hamarosan itt lesz a mentő, mire újra elmondta, hogy nem kellett volna értesíteni őket. Kiderült, hogy már többször is be kellett vinni és ennek oka az alkohol, illetve az időnként rátörő epilepsziás roham. Szégyellte magát. Szégyellte, hogy mások jóindulatára szorult, hogy tehetetlenül, ittasan kell az út szélén feküdnie. Elmondtam, hogy mivel lelkész vagyok, nem először látok ilyet. Erre felcsillant a szeme és a Jóistennek kezdett hálálkodni. Amíg a mentők meg nem érkeztek, hányatott életéről beszélt. Már nem nyöszörgött, sőt, meglepően jól forgott a nyelve. Megmagyarázhatatlan, de míg beszélt azt éreztem, hogy ennek a találkozásnak most és itt meg kellett történnie. Megtiszteltetésnek tartotta, hogy egy lelkész guggol mellette, én pedig azt tartottam megtisztelőnek, hogy Isten rám mert bízni egy bajbajutottat. Mielőtt megérkeztek volna a mentők mondtam neki, hogy ha hazaengedik, keressen fel és nyugodt körülmények között beszélgetni fogunk. Megígérte.
A mentősök viszonylag hamar a helyszínre érkeztek. Alig szálltak ki az autójukból, amikor elkapta egy roham, aztán egy másik. Aztán vagy két percre elvesztette az eszméletét. Aztán magához tért, de össze-vissza csapkodott, a port rúgta, fetrengett olyannyira, hogy nem tudták lefékezni. Közben az futott át a fejemen, hogy mit tettem volna, ha ezek a rohamok néhány perccel hamarabb jönnek rá. Isten kegyelme volt, hogy amíg kettesben voltunk magánál volt és a fájdalmak sem gyötörték. A mentősök értesítettek egy rohamkocsit, nekem pedig megköszönték a segítségnyújtást és utamra engedtek. 
Megrendülve mentem haza. Az út szélén fekvő férfi még csak harminc éves volt. Harminc év alatt jutott el ide. Bevallotta, hogy kivetették a családjából, iszik és hígítót is szokott szívni. Mi lett volna velem, ha Isten kegyelme nem talál rám? Hol lennék, ha nem találkoztam volna a Megmentővel? - ezeken gondolkodtam hazafelé. Aztán az is eszembe jutott, hogy pár évvel ezelőtt egy hajléktalan ismerősömet pont ezen az úton és pont ezen a helyen, csak az út másik oldalán gázolták el. Halála előtt valószínűleg velem beszélgetett utoljára. Hálás voltam, hogy élete utolsó perceiben még Istenről hallhatott.
Most egy újabb balsorsú ember sorsa nehezedett a szívemre. Azért imádkozom, hogy ha kikerül a kórházból, valóban keressen fel. Nem szeretném, ha az út mellett végezné. Istenem, könyörülj rajta, hiszen még csak harminc éves!