A legény egyetlen percet sem élt szülei és testvérei között. Miután édesanyja megszülte, "ott felejtette" a kórházban. Talán tudta, hogy egy szívbeteg, és - ahogy később kiderült - lisztérzékeny gyerek nevelése rengeteg törődést, időt és persze nem kevés pénzt emészt fel. Maradt hát a nevelőintézet annak minden hibájával együtt. Úgy emlékszik, hogy az összes gyerek egyetlen nagy szobában élte az életét. A szoba végében volt elkerítve az étkező és valami fürdőszobához hasonlító helyiség. Az itt töltött idő alatt kétszer is agyrázkódást kapott a szívbeteg fiú; egyszer elesett, egyszer pedig a nagyobbak a falba verték a fejét.
Öt év szülinapok nélkül
Ezek után örült, amikor Tapolcára került nevelőszülőkhöz. Élete azonban nem lett könnyebb. Zacskós levesen éltek és nem egyszer szemtanúja volt a székdobálásokkal kísért családi veszekedéseknek. Szinte megkönnyebbülés volt visszamenni az intézet falai közé. Nem sokkal később újabb nevelőszülők jelentkeztek. Éppen karácsony közeledett. Az akkor 5 éves fiú az ünnepet már új családjánál töltötte. Mint mondta, számára minden új volt. Soha azelőtt nem ült autóban, soha addig nem ünnepelték meg a születésnapját és soha semmit nem kapott karácsonyra. Megragadott a szeretet - mondja. Meghatódottan emlékezett vissza arra, hogy azon a szentestén több csomag is az ő nevére szólt. Egyik autóját azonnal tönkre is tette, de kit érdekelt ez akkor...
Újabb műtét
Azóta eltelt tizenegy esztendő. Felnőtt. Idén kezdte középiskolai tanulmányait. Szociális gondozó szeretne lenni, de valódi álma az, hogy egyszer majd lelkipásztor lesz. A lényeg, hogy embereken segítsen, hiszen ő tudja, hogy mit jelent egy baráti karnyújtás. Tanulmányait viszont most meg kell szakítania. Október közepén jött a telefon Budapestről, hogy előjegyezték műtétre. November 7-én kell befeküdnie és valamikor azon a héten meg is műtik. Kicserélik a szív és a tüdő közti eret, talán a szívbillentyűket is, és valamit alakítanak a szív és az agy között futó éren, mely kritikus méretű, a mérések szerint közel öt centi átmérőjű. Nem félsz? - kérdezem. Nem - mondja ő, majd hozzáteszi: egy ének jut eszembe, ami így kezdődik: "Az Úr csodásan működik, de útja rejtve van..." "Azzal a hittel fekszem be a kórházba - mondja -, hogy az Úrnak terve van velem." Szemeiben a félelemnek a nyomát sem látom, pedig semmi jóval nem biztatják. Az orvosok már tíz évvel ezelőtt is azt mondták a nevelőszülőknek, hogy a fiú nem fogja megélni a kamaszkort. Tévedni emberi dolog - mondhatnánk, ő viszont inkább Istent "okolja" eddigi 16 évéért.
Egy újabb halál-völgyi kaland
Manapság sokan vannak, akik az alakjukat, idomaikat, domborulataikat hangsúlyozzák, mert arra büszkék. Mások a tudásukat, pénzüket, vagy kapcsolataikat magasztalják. Ennek a fiúnak nincsenek nagy izmai vagy óriási tudása (csak hegei, melyek eddigi kálváriájának néma tanúi), mégis példaképemmé lett. Példaképem, mert míg sokan mások az Istent átkoznák és az asztalt vernék kínjukban és félelmükben, ő mosolyogva és hittel teli tekintettel készül élete újabb halál-völgyi kalandjára. Büszke vagyok rá annál is inkább, mert ez a fiú, Roli, az én fogadott testvérem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.