Mielőtt eljön a tél

"Igyekezzél tél előtt eljönni." (2Tim 4,21)

Kanadában voltunk, amikor apósom egy levélben tudatta, hogy rákos beteg. Később kiderült, hogy betegségét már házasságkötésünk előtt diagnosztizálták, de hallgatott, mert nem akarta megterhelni szívünket a nagy napra való készülődés közepette. Nehéz időszak volt ez, hiszen a nagy távolság még szűkebbre szabta az amúgy is csekély közbeavatkozás, segítségnyújtás lehetőségét. Nem maradt más fegyverünk, mint az imádság. Imádkoztunk és reméltük, hogy még egyszer találkozni fogunk itt a Földön.
Isten meghallgatta kérésünket. Miután hazarepültünk, többször is meglátogattuk. Először még saját maga nyitott ajtót, de hamarosan csak ülve, végül fekve és egyre sápadtabban, egyre soványabban fogadott minket. Szívszorító találkozások voltak ezek annál is inkább, mert tudtuk, hogy nem csak teste, de lelke is veszélyben forog. Apósom vallásos embernek tartotta magát, de Jézus Krisztussal kapcsolatos élménye, átélése nem volt. Életét saját elképzelése szerint élte és ennek bizony voltak sötét, megbánni való fejezetei. Szerettük volna, ha halála előtt adatik egy lehetőség, amikor nem az időjárásról, a betegségről, meg a hamarosan megszületendő gyermekünkről beszélgetünk, hanem az életről, mely Jézus Krisztus megismerésével válik teljessé. A lehetőségek azonban kicsúsztak a kezeink közül. Látogatásaink során ugyanis nem tudtunk hatszemközt maradni apósommal; valaki mindig ránk nyitotta az ajtót. Szomorúak voltunk, hogy szívünk kincseit nem oszthattuk meg, de nem adtuk fel. Tovább imádkoztunk. Az egyik hetet imádságban és böjtölésben kezdtük. Kértük Istentől, hogy soron következő látogatásunk alkalmával tegye szerencséssé utunkat és engedje meg, hogy elmondjuk azt, ami szívünkben van.
Ha jól emlékszem, akkor szerda este volt. Felmentünk apósomhoz, leültünk és kerestük azt a pillanatot, amikor kitárhatjuk szívünket. Ekkor ismét csengettek. Rokonok jöttek, akiket egyáltalán nem zavart, hogy ott vagyunk. Berontottak a szobába és lekötötték apósomat. Magamba roskadva ültem a széken. Aztán az egyik rokon odafordult hozzám és elkezdett kérdezősködni, én meg feleltem. Kíváncsi volt, hogy miért lettem lelkipásztor és mit jelent számomra a hit a hétköznapi életben. Nem csak ő, hanem a többiek is elkezdtek érdeklődni. Ekkor hozta el Isten azt a pillanatot, amiért annyit imádkoztunk; bizonyságtételünk nem csak beteg apósom, hanem mások szemeit is Jézus Krisztus felé irányította. Ez volt az utolsó beszélgetésünk mielőtt "eljött a tél".
Az apostol ezt írta Timóteusnak: "Mert én immár megáldoztatom, és az én elköltözésem ideje beállott." (2Tim 4,6) Tudta, hogy nincs sok ideje. Földi tervei, vágyai már nem voltak, hiszen amit az Isten feladatul szabott rá, teljesítette. Egyetlen óhaja volt még: találkozni akart hitbeli fiával, Timóteussal. Ezért kétszer is sürgette: "Igyekezzél hozzám jönni hamar... Igyekezzél tél előtt eljönni." (2Tim 4,9.21)
Az idő minket is sürget. Amíg lehet, keressük fel egymást, beszélgessünk egymással, hallgassuk meg a másik tanácsait, vagy éppen mi legyünk azok, akik megosztjuk tapasztalatainkat. Igyekezzünk, mert a tél közeledik, igyekezzünk, mert valaki talán éppen ránk vár.