Furcsa példaképek

Ismét suliban voltunk. Ezúttal a 7. osztályosokkal ismerkedtem meg. 18-an vannak, ebből 5 lány és értelemszerűen 13 fiú. Különösen jó érzés, amikor közös szálakra bukkanok. Kiderült például, hogy az egyik fiú édesapja az én osztálytársam volt ugyanebben az iskolában. Sőt, azt is megtudtam, hogy abban a házban élnek, ami egykor a nagymamámé volt.

Edina, a Down-szindrómás példakép

Összesen heten "leptük el" az iskolát. Négyen Érdről jöttek, Inotáról pedig Ildikó, egy kilenc gyermekes édesanya kísért el, no meg persze Jánosi Feri barátom. Ez volt az első olyan alkalom, amikor én is bevetésre kerültem. Egészen tegnapig csak gondolatban készültem az összejövetelre, de valamikor a délelőtt folyamán kiderült, hogy eljött az én időm. A számítógépem egész nap rendetlenkedett. Közel öt óra munkámba került, amit egy jobb géppel fél óra alatt el tudtam volna végezni. Minden lassan, idegtépően lassan működött. Annak mindenesetre örültem, hogy nem jöttem ki a sodromból.
A kincs
A tisztelet témaköréből készültem. Ehhez szükségem volt fényképekre, videókra és egyéb anyagokra is. Egy tanmesével kezdtem az órát, ami egy öreg szabóról és három fiáról szólt. A szabó attól félt, hogy fiai teljesen elfelejtik öreg napjaiban, és emiatt nem lesz aki gondját viselje. Gondolt hát egy nagyot, és készíttetett egy hatalmas ládát, amit megtöltött üvegszilánkokkal, majd lezárta és odatette az étkezőasztal alá. Amikor a gyerekei meglátogatták, megkérdezték, hogy mi van a ládában. A válasz ez volt: "Ó, csak az, amit egész életemben félretettem". A fiúk azt hitték, hogy a láda arannyal van tele, és az üvegszilánkok csörgése is ezt a feltételezésüket támasztotta alá, éppen ezért ott segítettek apjuknak ahol csak tudtak. Aztán a szabó meghalt, a fiúk pedig meglepve nyitották fel a ládát. A legidősebb dühös volt, de a két kisebb megértően vette tudomásul a láda tartalmát, mert - mint mondták - ha tudják mi van a ládában, nem gondoskodtak volna apjukról. A legidősebb mérgében kiöntötte az üvegszilánkokat, és ekkor egy írást találtak: Tiszteld apádat és anyádat.
Példaképek
Ezek után arról beszélgettünk, hogy kiket és miért kell, vagy kellene tisztelnünk. Kivetítettem egyebek mellett egy fotót gyülekezetünk egyik tagjáról, Edináról, aki Down-szindrómás. "Mit gondoltok erről a lányról?" - kérdeztem. Ők pedig mondták: csúnya, kövér, furcsa... Aztán körbeadtam egy kézzel írt receptet. "Szerintetek hány éves gyerek írta?" - kérdeztem. Nyolc és tíz év közé saccolták az író életkorát. Ekkor elmondtam, hogy a receptet a fényképen látható Down-szindrómás 37 éves lány írta, akinek az értelmi képességei a hat évesek szintjéhez mérhető. Viszont ez a lány megtanult Írni, olvasni és sok minden mást is. Lehetne csúfolni is, de én inkább tisztelem minden erőfeszítéséért. A legegyszerűbb emberben is van valami amit tisztelni lehet, csak meg kell keresni.
Nem is olyan egyszerű!
Az óra zárásaként kivetítettem egy fotót Nick Vujicic-ről, melyen csak az arca látható. "Lányok, mi a véleményetek erről a fiúról?" - kérdeztem. "Nem tetszik" - mondták ők. "És miért nem?" "Mert szakálla van és olyan krumpli orra." "Nos - folytattam én - szerintem nem az orrával van a legtöbb gondja ennek a fiúnak." Ezek után levetítettem egy 6 perces videót a kezek és lábak nélkül élő Nickről (akiről egyébként a blogomon is található videóanyag). Ezen elgondolkodtak. Az alkalom elején mindenki kapott tőlem egy csokit. Elmondtam nekik, hogy ezt a csokit könnyedén elvették, kibontották és megették. Nick ezt nem tudta megtenni. Lehet, hogy te könnyen megteszel valamit, amiért a másiknak küzdenie kell. Ezért segítsük egymást ahol csak lehet.
Hab a tortán
Munkatársaim (Takács Ági és Smelka Sanyi) a helyes önértékelésről beszéltek és arról, hogy néha olyan dolgokban leszünk erősek, amiben korábban gyengék voltunk. Smelka Sanyi barátom elmesélte, hogy ő volt az egyik legrosszabb helyesíró, de mára egy regényírót tisztelhetünk benne. Nagyon figyelnek ezek a gyerekek a személyes élettörténetekre. A szünetben is ott maradtak néhányan a teremben és beszélgetéseket kezdeményeztek, aminek különösen örültem. Annak is örülök, hogy nyitottak, taníthatók és készségesek. Az pedig hab a tortán, hogy osztályfőnökük egy olyan négygyermekes édesanya, aki épp a mai napon 13 éve házas. A gyerekeknek szükségük van ezekre a példákra, példaképekre.
Legközelebb november 15-én megyünk a diákokhoz. Érzem a hiányosságaimat, de remélem, hogy alkalomról alkalomra fejlődni fogok és egyre jobban, egyre közvetlenebbül sikerül megbeszélnem ezekkel a gyerekekkel az élet fontos kérdéseit.