Reformáció ma

Mi lenne, ha a gyülekezet bejáratához tennénk egy kóla automatát? Talán több gyereket meg fiatalt lehetne így becsalogatni az imaházba. Esetleg egy cukros, vagy nyalókás tálat is érdemes lenne kirakni. A szétszórt papírok miatt senki ne aggódjon, végül is minek tartjuk a lelkipásztort meg a gyülekezetvezetőket? Aztán nem ártana bekamerázni az imatermet, mert így interneten keresztül azok is láthatnák az alkalmainkat, akik túl fáradtak ahhoz, hogy gyülekezetbe jöjjenek. Mégiscsak kellemesebb reggelizés közben, kényelmes pizsamában tisztelni az Istent, mint öltönyben és nyakkendőben! Persze rögzítenénk az összejövetelek minden percét, hogy felvételről azok is megnézhessék, akik később ébrednek. Természetesen arra is lehetőség lenne, hogy a netezők (talán mondanom sem kell, hogy név nélkül, vagy álnévvel) kommenteljék a látottakat-hallottakat. Aztán érdemes lenne megszüntetni a perselyezést, nehogy valaki félreértsen minket és emiatt maradjon otthon. Érzékeny húrok ezek, melyeket jobb nem pengetni. Majd EU-s pályázatokból, vagy másból eléldegélünk, de emiatt főjön a lelkipásztor feje. No, de várjunk csak! Hiszen én vagyok a lelkipásztor...
Nem lehet, hogy rossz irányba haladunk? Nem lehetséges, hogy a kényelemszeretet kiöl belőlünk minden aktivitást, munkakedvet, tenni akarást? Pál apostol még így írt: "A zsidóktól ötször kaptam negyvenet egy híján. Háromszor megostoroztak, egyszer megköveztek, háromszor hajótörést szenvedtem, éjt-napot a mélységben töltöttem; Gyakorta való utazásban, veszedelemben folyó vizeken, veszedelemben rablók közt, veszedelemben népem között, veszedelemben pogányok között, veszedelemben városban, veszedelemben  pusztában, veszedelemben tengeren, veszedelemben hamis atyafiak közt; Fáradságban és nyomorúságban, gyakorta való virrasztásban, éhségben és szomjúságban, gyakorta való böjtölésben, hidegben és mezítelenségben. Mindezeken kívül van az én naponkénti zaklattatásom, az összes gyülekezetek gondja. Ki beteg, hogy én is beteg ne volnék? Ki botránkozik meg, hogy én is ne égnék?" (2Kor 11,24-29) Hova lett az áldozatvállalás, a veszélyekkel való szembenézés, a fáradtság, éhség és szomjúság legyűrése azért, hogy Krisztus jó katonáiként elvégezzük futásunkat?
Egyszer ellátogattam egy román gyülekezetbe. Jobb oldalon a nők ültek, bal oldalon a férfiak, de valami miatt nekem ez nem tűnt fel, így a nők közé huppantam. Nem udvarolni akartam, csak feltűnt, hogy a jobb oldali padoknak van háttámlájuk, a bal oldaliaknak meg nincs. Mivel három órás volt az istentisztelet, jobban esett volna hátra dőlni, de erre nem volt lehetőségem; tévedésemre hamar figyelmeztettek, így oldalt váltottam. Nekünk háttámlás, párnázott székeink és padjaink vannak, meg fűtött, néha légkondicionált imatermeink, és így is nehéz összehozni az embereket.
Tegnap olvastam egy cikket a pesti ferences templomról. Nincs nyalóka, kóla meg pálmaágak, mégis hétköznap öt, vasárnap pedig 10 telt házas misét tartanak. Sajnos ez a ritkább. Sokkal elterjedtebb az, amikor mások kedvét, kényelmét és igényeit keresvén elveszítjük a lényeget. Így fordulhat elő, hogy fókuszba kerül a zene, a pénz, a látvány és megannyi más, miközben Krisztust elfelejtjük. Egy kb. 150 fős gyülekezet lelkipásztora mondta: "Nálunk hétköznap alig vannak az istentiszteleten. Ha Pál apostol prédikálna, akkor eljönnének 30-an, ha maga Jézus Krisztus, akkor talán 50-en is." Szóval ez az én bajom.
Hamarosan elérkezik a reformáció ünnepe. Előtérbe kerülnek azok a testvéreink, akik életüket is kockára téve küzdöttek a jobbért, a szentebbért. Példaképeim ők az akarásban, az odaszánásban. Remélem, hogy egyszer a reformáció üzenetét - hogy tudniillik egyedül hit által és egyedül Ige által - sokkal többen fogják magukénak tudni, mint ma. Addig is megyek a gyülekezetbe és szedegetem a cukros papírokat, és reménykedem, hogy a persely egy darabig még divatban lesz.